“Hát hogyne jöttünk volna el?” – hallom egy idős mama hangját. Egy fiatalabb csapat tagjait meghívták: “Muszáj volt megjelenni.” Viccesnek vélik a mondatot. Legtréfásabb mégis az a középkorú úr, aki hót komolyan részletezi: ide kellett volna elhozni Robbie Williams-et.

Festett hajak, mázolt és hámló falak, pírszingek, jópofizások és vegyes hangulatok. A kínálat kiváló, a körítés gyanúsabb. Furcsa-vegyes a társaság: hirtelenszőke cicababák köröznek öltönyös fickókkal, amott pedig szakadt fazonok, majdnem-csövesek jönnek szembe. A kétszáznál is több érdeklődőt leginkább az ingyen kaja-pia vonzza. Ám ne legyünk rosszmájúak!

Július 20-án nyílt meg az Art Culture International E.V. és a Tűzraktér jóvoltából a 24 perc című kiállítás. Fiatal képzőművészek Berlinből és Budapestről. Ahogy György Péter (ELTE) bekonferálja: nemcsak átértékelődnek a kánonok, nemcsak azt tapasztaljuk nap mint nap, hogy a múzeum és az utca találkozik, hanem közben ki is alakulnak bizonyos virtuális terek. A hagyományos értelemben vett múzeum kánonja ma már “nem működik”. Mi következik utána?

A művészet nyelve egy és oszthatatlan, hogyne. Közhely. Az az izgalmas, amikor itt magyarul, Berlinben pedig németül “vallanak” a vállalkozó kedvű művészek arról, milyennek látják a metropoliszt. György Péter játékot ajánl a közönségnek: ki tudná megmondani (ha nem nézi meg a képaláírásokat), hogy melyik munka német, illetve melyik magyar művészé? Ezek a képzőművészek békés magától értetődéssel használják az átértékelt kulturális teret. Nincs dilemma, hogy jajistenem… mi a magas művészet?!

Tizenhat fiatal. Közülük heten Berlinben, heten Budapesten élnek. Egyikük mindkét fővárosban dolgozik, és a csapat egy budapesti utcaművésszel egészül ki. Kép, szobor, fotó, installáció, a legváltozatosabb tálalásban. Van itt szerigráfia, mélynyomás, olajfestmény, street art, stencil, grafiti, multimédia és videó, sőt két doboz is, amibe nem igazán mernek bekukucskálni az emberek. A 24 perc nem ilyen titokzatos tényező: ennyi az időeltolódás a két főváros között. Budapesten 24 perccel hamarabb kel fel a Nap. Egyéb különbség?

Szentesi Csaba rajzfilmekből és képregény-kultúrából építkező alkotásai (A nyest és a tömegközlekedés Tégy egy szívességet) kiválóan illeszkednek Gerit Koglin látomásaihoz (Fáradt festő Aludj jól). Hatházi László András kékbe olvadó alakjai tökéletesen passzolnak Tábori Andár budapesti Utca ABC-jéhez, a cég- és reklámtáblák világához. A legmegrázóbb kompozíció talán Julia Pfaller és Maria Tackmann egész falat elfoglaló, nyomasztó, fekete alapozású műve (Nomad I – Budapest). Nomádok, hogyne, a bejáratnál felállított tévében is úgy váltakoznak az arcok – talán a művészek maguk lennének? – mintha örök vándorlás része lenne az egyén.

A nagy csarnokon és a bóklászó csoportokon átvergődve, a belső teremben egy installáció részeseivé válhatunk. A poliészter reszeléket a földről szigorú koreográfia szerint beállított ventillátorok és hófúvó szerkezetek rendezik át újra meg újra. Ezt a termet élvezik a kicsik. A nagyok viszont a következő belső teremben lelik meg álmaik netovábbját: egy széket, amelybe ha beléülnek, furcsa hangokat ad ki egy hangfal. Jana Debrodt Humansoundinstrument című alkotásának párja is van, de a Diagnoseinstument elnevezésű valamibe nem tanácsos beléülni. Kizárólag mazochistáknak javasolt.

Ebben a már-már tréfásnak tűnő környezetben tekinthető meg Koralevics Rita gondolatébresztő sorozata is (Aki bújt, aki nem). Férfi és nő létvesztői: kockák, kúpok, gömbök és oszlopszintek között. Nem igazán népszerű – bár lehetne. Nyilván, sokkal látványosabb a másik falon Zana Krisztián Garden of Eden című fotóválogatása. Egy csók, a dákó, középen egy döbbenetes női porté, szerelmesen meztelenkedő női testek s végül: az állati üvöltés.

Ennél is jobban vonzzák a szemet Norbert Witzgall meredek (habár klasszikus anyagból és formából építkező) végtermékei. Főleg a Heidi und Gottfried című. Akril és képeslap kollázsából születik a döbbenet: a nő teste csipkedarabokból “áll össze”, a férfié pedig mindenféle elektromos kütyükből, zeneládából, walkmanból stb. És a kosár, amit a montázsnő tart: tablettákból meg kapszulákból...

Aztán van olyan is, aki annyit sem ír oda hat darabból álló alkotása alá, hogy “cím nélkül”. Horváth Korina teljesen a szemlélődőre bízza: gondoljon, amit éppen akar. Ugyanígy lehet a képzeletbeli terekhez és ehhez a lepukkant helyhez is viszonyulni. Megrázok egy vasat, amely csak úgy lóg ki a falból – sok ilyen van az épületben. Akkor veszem észre, hogy ezt, az épületek külsején futó villámhárító-darabot ugyancsak Horváth Korina álmodta meg. Rejtőző művészet? Érdemes megnézni.

A Tûzraktér 2005-ben (akkor még Tûzraktárnak hívták)