Leszállok a Nyugatiban a vonatról, leereszkedem a föld alá.

Ma benn alszom.

Karácsony táján megesett, hogy elakadtam itt. Megálltam. Megálltam a tömegben, és nem tudtam menni tovább. A többiek is álltak. Beálltunk. Belefagyott az embermassza a lyukba.

De most nyár van, meleg, este fél tizenegy. Már kevesen mozognak. Ám aki itt van, az többet kitesz bizony a soknál. Sűrű az aluljáró ilyenkor is. A nyitva tartó üzletek előtt dobozos sörök fogyasztják jó embereik utolsó maradékát. Az elnéptelenedett Westendből néhány fáradt, olajszagú konyhai munkás bukik még elő. A sakkasztal szépen összecsukva, az újságosbódék fémszeme lezárva, a telefonok hallgatagon sorakoznak végig a falon. A mozdulatlanságon átszalad néha egy-egy késésben lévő utas. Mindent vastagon lep a gazdátlan szemét. A Katona József utcára vezető lépcsőkön és azok alatt, a hálóteremben most nem fiatalok, nem gördeszkások tanyáznak, hanem öt éji ember, mégpedig a durvábbik eresztésből; pálinkafőzésnél rézelejének nevezik ezt a minőséget.

Lépcsőzöm mellettük fel a Katona József utca felé. Az utolsó fokoknál már megcsap a Duna felől a nyári éji Pest szaga.

Meghökkent ez a szag, régen szippantottam belőle.

Szeretem nagyon.

De most nincsen sok időm szippantgatni. A lépcső tetején egy hölgy áll, aki karját felém nyújtva mondja:

- Jöjjön már! Segítsen!

Nyolcvanat már ütötte a hölgy biztosan. Alacsony, vékonyka. Fehér kis kalapot visel, csipkegallért, szürkésbe hajló fehér blúzt, fáradt szoknyát, zokniból kétfélét is, félretaposott szandált.

Azt gondolom, hogy ez a bennszülött hölgy most így a végén, mikor már minden mindegy, elmerészkedett hazájának, Újlipóciának a legeslegszélére, és most arra készül, hogy alávesse magát.

Táskámat, melyben egy laptop van, egy zokni és egy gatya, általvetem a bal vállamra, és nyújtom jobb karomat a hölgynek, aki határozottan megragadja azt.

Indulunk lefele. A hölgy minden egyes lépcsőfokon megáll, és így szól:

- Jaj.

- Hová iparkodunk? - érdeklődöm a lépcsősor felénél, ahol egy nagyobb pihenőt ejtünk.

- Elfogyott a cigarettám.

- Hát veszek én magának. Várjon itt meg.

- Tényleg, megteszi?

- Hogyne tenném meg, tessék itt megvárni. Milyen cigarettet tetszik színi? - tör ki belőlem valami álújlipót stíl.

- Sárga Symphoniát.

- Mindjárt hozom.

- De a Csangtól hozza!

- Csangtól? Jó. Hol van Csang?

- Ott, ott - mutat szerteszét a hölgy.

Gondolom, egy Csangot még csak meg tudok találni, indulok.

- Egy kartonnal hozzál, egy kartonnal - vált át bizalmasabba az álló hölgy.

- Annyi pénz nincsen nálam - tárom az idegen hölgy elé anyagi helyzetemet.

- Akkor legalább segíts - karol belém újra, jelezvén, hogy azért készpénzt mégse bízna rám. Megyünk, totyogunk tovább.

A Westend bejárata előtt, ahol a térség kitárul, és jobbra, balra indulnak folyosók, megállunk.

- Hol van Csang? - kérdem.

A hölgy szórakozottan simítja végig kezemen a szőrt:

- Ezt be kéne festeni.

- Micsodát?

- Hát ezt a szőrt.

- Miért, így nem tetszik?

- De. Jó így is - békél meg szőrzetemmel.

- Hol van Csang?

- Hol van?

Elengedem a hölgyet, végigmegyek pár, még nyitva lévő bodega előtt, nézem, nincsen-e egy Csang-képű az árusok között. Nagyon nincs.

- Ne haragudjon, de nem ismer itt véletlenül egy Csang névre hallgató kollégát? - szólítok meg egy fiatal, lenyalt hajú árust, aki éppen egy doboz sört pattint felfele. Nem néz rám, úgy mondja maga elé, lassan, unottan:

- Csang? Volt Csang, volt. Jó fiú volt. De nem törődtek vele, magára hagyták, elárvult, elszáradt szegény, akár a kóró. A végén már zörgött, amikor énekelt.

Megnyugszom.

- Itt nincs Csang - jelentem a hölgyhöz viszszatérve.

- Hogyne lenne! - ripakodik rám.

- Nem lehet, hogy Csang már bezárt?

- Miért, hány óra?

- Tizenegy lesz.

- Hűha, olyan késő van?

- Persze. Ilyenkor már nincsen Csang. Csang alszik. És zörög.

- Van Csang! Menj haza! Majd én megkeresem!

- De hát hogyan...

A hölgy megragadja a karomat megint:

- Olvastad a Háború és békét?

- Igen.

- No - emelte fel görbe mutatóujját. - Én aszerint járok el.

Elenged, sarkon fordul, és lassan, csoszogva elindul a végtelen, kihalt, szeméttel lepett folyosón.

Nézek utána kicsit. Aztán egy kiáltás dörren mögöttem:

- Lajos, gurítsd át a bort!

Egy félig teli pillepalack gurul át a kövön.

- A kurva anyád, Lajos! - harsan egy másik sarokból.

- Tessék aludni! - száll egy rekedt női hang.
- Mindenki aludjon!

Elindulok a lépcsőn fölfelé. Szófogadón megyek én is.