A lírára és általában a szépirodalomra van egy erős szó a németben: Dichtung, azaz sűrítmény, melyet a dichten igéből származtatni nem ok, avagy tanulság nélkül való. A dichten sűrít, tömörít, összenyom, csömöszöl, döngöl, szigetel, lefojt, eltöm. Egészen mást sugall, mint a magyar költemény, illetve költészet szavak, melyek nyelvújítási termékek akkor is, ha a kel igéből alakult kelt, költ "kohol", "kitalál" jelentésben már 1604-ben alkalmaztatott szövegre, mondván: költött beszéd. Ha tehát magyarul írok, akkor egyrészt koholok, kitalálok, másrészt meg passzívan ülök a fészkemen, mint a holló, és várom, hogy kikeljen a tojásból a mű. Németül viszont addig sűrítem, pláne döngölöm, amíg irodalommá nem lesz. Ebből aztán mindenféle szép és igaz következtetések adódnak munkáról, kézművességről, csak épp a származtatás nem igaz, ennek a Dichtungnak egy másik dichten az alapja, mely a latin dicto, dictare igéből származik, s mond, előmond, szerkeszt fogalmaz jelentésű, semmi csömöszölés vagy kézmű. És éppúgy benne van a koholás. Ezzel együtt sincs szívem kihúzni.

Legyen a címe Kentaur-cédulák, hol ló, lásd föntebb, a fészkén, hol ember, aztán fordítva. A "cédulák" mint műforma a dolgok laza, ám rendíthetetlen összefüggését hívatna kifejezni, azt, hogy egy szöveg terében, minden mindennel összefügg, csak másként, mint egy szorosan szerkesztett (Dichtung) szövegmű, mondjuk publicisztika. Akár egy halom hasított fa, a cédulák részek, bekezdések cserélhetőek, egymással is, sőt bizonyos tavaly nyáriakkal is, annyira azért nem megy gyorsan ez a pörgős idő, kicsit is megkaparván látszik, hogy áll, tán mert az ember, a teremtés kenta ura, roppant lassan változik, hogy javult ne mondjak. Minthogy szavakról van szó ezeken a cédulákon, közlöm, hogy a kenta egy eldugott tájszó, annyit jelent, hogy kevéssé alkalmas, ergya, tongyó (pejor.). Mármint az ember, ha volna olyan, de nincs, hanem sokan van, az angyal és a gazember közti sávban fujtat, tolong, dőzsöl, éhezik, szorong hatmilliárdad magával. "Hatmilliárdad magammal vagyok ember", ezt ki se lehet mondani. Holott ennyi, mármint ember, és mind fenség, észak-fok, titok, idegenség.

Délfok, ha már választani lehet. S úszni valahol az Adrián vagy csak nézni a tengert. A legjobb volna egyszerre nézni és úszni benne, de hát vagy nézem vagy úszom, ez a mesterségem szempontjából is messze vezet. Azért nem túl messze, vannak mindenféle trükkök, technikák, megtanulom nézni magamat, ahogy úszom, semmi kis pont, belemosódván a nagy kékségbe. Kentazúr, alul tenger, felül ég. Másrészt, egy tengeri szúnyog felől nézve, ziháló, amorf szörny vagyok úszószemüvegben, maga a végzet. Csupán távlat kérdése vagyunk egymás számára, legyünk hatmilliárdan, tizenpármillióan, öten.

Brrrbdrgffffgrdbrrr, morogja ma reggel a nagyobbik lányom, és elrettentő képet vág. Közli, hogy ezt a nyuszi mondja tulajdonképpen, méghozzá félelmetességében. Kinek mondja, kérdem. Hát a farkasoknak, feleli Berta. És mit tesznek a farkasok, kérdezem tovább. Hát azok megrémülnek és elmenekülnek, fordítja ki Berta a két tenyerét és fölhúzza a vállát. A nyuszi meg tapsol örömében. Azért tapsifüles. Elza, a kicsi, erre tapsolni kezd, brrrbdrgfffgrdbrrr, mondja, és nem gondol jelentéssel meg farkasokkal, tele van a szája nyelvvel, gurgulázással, a jelentés homályos bónusz csupán, s noha tán csábító, félelmetes és fölösleges.

Kicsi pont, úszom a nyelvben, messziről végtelen széles, közelről végtelen mély. Hagyhatnám, hisz lehetne éppen ilyen szó, illetve mondhatnám, hogy mától van, és ez igaz is lenne bizonyos fokig, de inkább bevallom: a kenta annyira eldugott tájszó, hogy eddig nem is létezett, az alkalomra találtam ki, tán azért is, hogy megnézhessem, egyrészt az Új Magyar Tájszótárban (főszerk.: B. Lőrinczy Éva, szerk. Hosszú Ferenc), másrészt Szabó T. Attila és Vámszer Márta Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárában. Fenti neveket kéretik csupa nagy, nagyon nagy betűvel olvasni. Szabó T. Attilánál nemcsak kenta nincs, de kent se. A tájszótárban kent van, méghozzá Szatmárban: szövőszéken a nyüsttől a megszövendő fonál feltekerésére való hátsó hengerig tartó fonálszakasz, amelyet egyszerre lehet a fonál simaságának biztosítása, szöszösödésének, szakadásának elkerülése céljából használt fonálkenő péppel végigkenni. Ez tehát a kent, s van még pásztorok ütőszerszámaként a kentbot Szentes környékén, nehéz, vastag, embermagasságú meggyfabot, melyet naponta hájjal vagy zsírral kennek meg, míg teljesen megszívja magát, s így ellenállóvá, keménnyé válik.

Glossza vagyis tényleg lapszéli jegyzet az "Ez egy olyan ország" mottó alá: az Új Magyar Tájszótár első kötete 1979-ben jelent meg, ezt három további követte, az utolsó kötet kiadása máig késik. Az eltelt idő, de számoljak csak '89-től erre nem volt elég, pedig volt magyarkodás nyakló nélkül. Ha a virtuális nép ajakának négyévenkénti végigcsókdosását (nyelves) valaki forintosította volna, hát annak töredékéből, ízikjéből úgy nyomtatva mint a világhálón - de nem is folytatom, ez egy ilyen ország. Másrészt mikor fogja valaki, mondjuk, per analogiam az állam, a magyar szótárakat, könyvtárakat, tudástárakat konszolidálni?

Tintaur - mondanám, illetve tintaszolga, de hol van már a tinta? Alul tinta, felül monitor? Vagy fordítva? Ezt az fölírok, tényleg, még kezem ügyében a füzet, bár ezek inkább szavak, olyasmi, amiért nem akarok új ablakot nyitni. Pascal mondja, hogy "félek a végtelen terek sosem szűnő csendjétől". Ezt a komputer monitorja, illetve ablakai előtt tán még jobban érti az ember, mint a fehér papír előtt. Hogy nincs is világ, csak a vindózis, a rányíló ablakok vannak, e végtelen terek, s akárhány képernyőt írjak tele, nyomom fodornyi. Belemosódom a világtintába, a nagy kékségbe, hogy a tengerhez visszakanyarodjak, s mégis valahol a nyárban fejezzem be, illetve hagyjam abba.