Nézzük. Bush telefonál Kofi Annan ENSZ-főtitkárnak, az meg a szíriai elnöknek, az meg Naszrallah sejknek. Oké, ins'Allah, mondja a sejk, az üzenet célba, sőt célt ér. A Hezbollah szabadon engedi a túszul ejtett izraeli katonákat, abbahagyja a katyusázást, sőt: leszerelve haderejét, balközép (muzulmándemokrata) libanoni politikai pártként elismeri Izraelt, békét köt vele. Erre ugyanezt teszi a palesztin Hamasz is, és majd ők ketten szépen fölszámolják a szélsőséges és terrorista iszlamista szervezeteket, és a Közel-Kelet, legalábbis egy nagyobb része, az iszlám liberális demokrácia virágzó térségévé lészen. Ámen.

Nem hülyéskedem: Bush közvetlen modorát kölcsönözve ez (lett) volna a Bush-kormány receptje a legújabb válságra. Mi több: a stratégiai célja az úgynevezett szélesebb Közel-Kelet gondjainak orvoslására, és vele az iszlám álcájú terrorizmus politikai semlegesítésére. A stratégia megvalósulásának különféle szakaszaiban demokratizálódott volna Irán és Szíria, körülbelül úgy, ahogy Irak, vagy legalább úgy, mint Afganisztán. Rezsimváltás katonai intervencióval, de inkább anélkül. Létrejött volna az Izrael-barát, sőt Izrael által szigorú, de igazságos atyaként gyámolított Palesztinai Arab Köztársaság, úgy, hogy a kétmillió palesztin menekült soha nem tér haza, és egész Jeruzsálem Izraelé marad fővárosnak. Az iszlám demokrácia frissen világító fáklyái láttán - már ha akarnak - akkor lassacskán demokratizálódnak a "mérsékelt" arab államok is, de ha nem akarnak, hát nem kell. Csak attól mérsékeltek, hogy "Nyugat-barátok", jó pénzért hozzáférést biztosítanak az olajhoz meg a geostratégiához. Cserébe otthon egyáltalán nem mérsékeltek, megmaradhatnak brutális, fundamentalista, sőt népirtó klerikális-katonai-bürokratikus, illetve rendőrállami diktatúrának. Bármennyire egyetemesek a szabadságjogok, a helyi sajátosságokat figyelembe kell venni. Az élet nem habos torta, Libanon a tanú rá.

És most Libanon a tanú rá, hogy ez a stratégia végérvényesen összeomlott. Legyinthetnénk, hát hogyne omlott volna össze a maga bájos irrealizmusával, kettős mércéivel és azzal, hogy hiányzik hozzá a két legfontosabb: a pénz és a katona. Ezerszer több is kevés lenne a válságok kezelésére, a demokrácia- és nemzetépítés finanszírozására. De a "nemzetközi közösséget" alkotó nagyhatalmaknak, benne Amerikával, és vele a szövetséges több tucat országgal, egyszerűen nincs több pénze és katonája, már Irakra is alig jut, Afganisztánra morzsák, a többit hagyjuk. Ez olyan helyzet, amelynek láttán mindenki azzal számol, hogy maga Amerika kénytelen lesz letenni imént említett céljai mindegyikéről, talán Irakot kivéve. És akkor megszűnik Washington monopóliuma, hegemóniája is a Közel-Keleten, Észak-Afrikától Közép-Ázsiáig, lehet be- és visszanyomulni, ki hogy tud.

A megnyíló esélyt Irán ismerte föl elsőként. Aztán jöttek a jobbnál jobb alkalmak. Az iraki síita többség hatalomra jutása, a gáz- és olajárak megnégyszereződése, a nyugati hatalmak egymás közötti és Oroszországgal szembeni törésvonalai. És a legfontosabb: a kifulladóban lévő iráni modell egyszer csak erőre kapott, kívülről. A kifelé mérsékelt, belül diktatórikusan világi arab és muszlim országokban megkerülhetetlen, vagy csak erőszakkal és átmenetileg leverhető társadalmi tényezővé vált a politikai iszlamizmus, amelynek csak a legszélső ága terrorista. A fő árama erős szociális beágyazottságú, ideológiailag vonzó, nyugatias fogalmakkal: baloldali populista, többnyire megújító rendet, de olykor kissé demokratizálódást is ígérő társadalmi mozgalmak. Egyiptomban, Marokkóban, Jordániában, Irakban, Afganisztánban, a palesztin önkormányzatban és sok más helyen másképp, de ugyanazt ígéri, mint Amerika: az értelmes közösségi és vallási tradíciók újjáélesztésére alapuló modernizációt, szemben a mostani diktatórikus elitekkel. Persze, e mozgalmaknak is vannak hisztérikusan konzervatív, radikális, képmutatóan álliberális, vagy egyszerűen megélhetési kalandorokból álló irányzatai, de ez korántsem csak iszlám világbeli sajátosság. E mozgalmak közül a legmesszebbre eddig az iraki síita pártkoalíció jutott, Amerika kelletlen engedélyével kormányoz. A hosszú ideje hatalmon lévő iráni modell (iszlám köztársaság, a síitáknál természetes főpapi irányítással) egyszer csak vonzó mintává lett, kisebb-nagyobb módosításokkal persze. A szunnitáknál például nem természetes a főpapok politikai főhatalma. A bajban lévő rezsimek számára két logikai lehetőség maradt. Az egyik, miként Szaúd-Arábia, Egyiptom, Jordánia, Algéria teszi, hogy minden lehetséges módon, brutális erőszakkal is leveri ezt a részben iráni ihletésű politikai iszlámot, és külpolitikailag is szembeszáll Teheránnal. Megteheti, teljes nyugati támogatást kap hozzá, egyrészt stratégiai okokból, másrészt az iráni elnök vad antiszemitizmusa és Teherán atomkodása miatt. Ám azt már nem tehetik meg, hogy megtámadják Iránt, vagy támogassák ebben Amerikát (amely belátható ideig nem is képes megtámadni Iránt, de ez változhat). Így marad az iszlámközi hidegháború.

A másik lehetőség, hogy váltakozó módon és mértékben, olykor csak névleg, de sokszor tettleg, át-átveszik a politikai iszlám elemeit. Vagy abból legalább azokat, amelyek minden arab és majdnem minden muzulmán számára könnyen érthető: a nyugati veszély, bármi is legyen az, Palesztina Izrael általi birtoklása, a pániszlám egység (a vallásban is előírt közösségiség, az umma) valamiféle aktualizálása. Irán, ha nem is a valóságos, de legalább a jelképes, fölértékelődött mind a szimpatizánsok, mind az ellenségesek szemében.

A Teherán-szindróma mögé, egyfelől nagyon áttételesen, másfelől pénzzel, befolyással és szerződésekkel nagyon is közvetlenül, bekerült Kína. Neki még Amerikánál is jobban kell az olajhoz-gázhoz-geopolitikához való fix hozzáférés, meg is jelent hát, ahol és ahogy csak tudott, a széles Közel-Keleten. Fő partnere Irán. Ráadásul Kínát semmilyen értelemben nem terheli a zsidó államhoz való viszony, Amerikánál, a Nyugatnál és Oroszországnál sokkal könnyedebben mozog a térségben. Még inkább ráadásul: az említett iszlám modellnek bizonyos fokig mintája a kínai modell. Lám, ők megőrizték, és néhány évszázad süllyedése után világhatalmivá visszatornázták a maguk önálló civilizációját a Nyugattal szemben. Egy recept, amely, ha másolva nem is, de gyógyírnak reménye lehet a muzulmán világ számára. A legkülönfélébb nyugati eszmék kényszerű vagy önkéntes kipróbálása után - hiszen mindegyik kudarcot vallott - vajon nem lehetne-e egyfajta kínai módon modernizálni az arab világot? A hagyományok valós és névleges megőrzésével, irányított féldemokráciával, pragmatikus államkapitalizmussal és a Nyugat kihasználásával? Ráadásul Ázsiában is erős az iszlám.

A lekötött Amerika, az érkező Kína, a visszatérő Oroszország, a félig már visszatért Németország mellett az egykori urak, a britek és a franciák sem maradhatnak "szárazon". Mindnyájuk közös célja: befolyást szerezni Iránban, vagy legalább az Iránnal kapcsolatos ügyekben. Ennek lenne igazi haszna, másrészt ez az egyetlen nagyobb közel-keleti ország, ahol Amerika mellett egyáltalán labdába rúghat valaki más is. És még a franciáknak Szíria, meg a belőle kihasított Libanon.

Ami Iránnal nagyban, az történik Szíriával kicsiben. A kifulladni látszó rezsimet, az ifjabb Asszad rendszerét egyrészt nagyobb nyomás, másrészt nagyobb lehetőségek érik. 1973 óta először fölértékelődik. De elszámítja magát, Rafik Hariri libanoni kormányfő meggyilkoltatásával nem menti meg libanoni uralmát, hanem francia-amerikai nyomásra tavaly ki kell vonnia csapatait és hivatalos titkosrendőreit Libanonból. De Damaszkusz politikai hívei, körülbelül az elit és a lakosság fele, természetesen maradnak. Közülük a legnagyobb, a Hezbollah bekerül a koalíciós kormányba, és a nemzetközi kötelezés dacára nem szereli le mintegy hatezres párthadseregét. Allah pártjának másfél millió elszánt híve is van, de "övé" a köztársasági elnök, két poszt a koalíciós kormányban, és Dél-Bejrúttól lefelé Libanon területének egyharmada. Az, amely határos Izraellel. A Hezbollah vezetőjének több "testvére", szövetségese van. Damaszkuszban él a szunnita, de iszlamista szempontból rokon palesztin Hamasz vezetője. Nedzsefben (ezt a városnevet a globálstratégáknak érdemes megtanulniuk) Szisztáni nagyajatollah, az iraki síita többség vezetője. S mindezek mögött-fölött a teheráni főpapság illetékes tagjai.

Valamennyiük - akárcsak a palesztin, az iráni és a szír politikai vezetőség esetében - közös vonása, hogy egyfelől sarokba vannak szorítva, másfelől esélyt éreznek. A kitörés lehetőségét. Ha győzni nem is, alkupozíciót javítani majd csak lehet. Az alkalom egy izraeli katonai elrablásával jön el. A Hezbollah "segít" a Hamasznak, a többit tudjuk, ha a végét nem is látjuk még.

Találgathatjuk. Biztos, hogy Izrael abszolút kényszerhelyzetben van a politikai és harcos, olykor terrorista iszlám e megjelenési formáival szemben. Kiegyezni nem lehet velük, politikailag nem lehet semlegesíteni őket, akkor legalább a közvetlen fegyveres veszélyt kell valahogy minimalizálni. Amerika simán, Berlin és London tétován támogatja. Ez egyelőre elég. Párizs, Moszkva és Peking méri a politikai behatolás lehetőségeit. Vannak, és még több lesz. Az azonnali tűzszünet, amely megmentené a Hamasz és a Hezbollah politikai pozícióit és legalább részben a fegyvereit is, nekik "békéltető", azaz befolyásoló szerepet juttatna. Libanonban, Szíriában, Iránban, arab-Palesztinában, még Irakban is. Régóta nem remélt nagy lehetőség, csekély kockázat mellett. Ha ez esetleg európai ENSZ-békefenntartók bevonulásához is vezet, az érdemi katonai befolyást eredményezne! És el tudja képzeli valaki, hogy izraeliek EU-csapatokra vagy orosz békefenntartókra lőnek? Ugye, hogy nem? Másfelől: vajon el tudja képzelni valaki, hogy ezek a béketeremtők önmagukban megakadályoznák a Hezbollah és a Hamasz Izrael elleni akcióit?! Ugye hogy nem?

Maradna hát, hogy a Hezbollahnál névleg tízszer nagyobb és százszor erősebb libanoni kormányhadsereg teremtsen békét. De: a kormánykatonák kétharmada síita, akiknek egy Hezbollah-barát elnök adna parancsot, hogy a síitákra lőjenek. Hát akkor? Megoldásnak marad a Hezbollah-arzenál mondjuk háromnegyedének izraeli megsemmisítése, a többi valamiféle nemzetközi garancia alá helyezése, a libanoni-izraeli határ egyfajta felügyelete. Cserébe izraeli-Hezbollah fogolycsere, és valamilyen új alku Izrael és a Hamasz között. Félúton a leszerelés és Izrael elismerése között. Ebben az esetben lesz valamilyen tűzszünet, Libanont kezdhetik megint újjáépíteni. Szíria és Irán kap némi, sőt talán nagy mozgásteret egyes európai és ázsiai középhatalmaktól, Németország fokozatosan átveszi Afganisztánt, az amerikaiak széles közel-keleti stratégiája egy időre a Bagdad és Nedzsef közötti mezsgyére szűkül.

Félmillió libanoni tárcsázna, ha volna még vonal, hogy megkérdezze: miért is vesztett el megint házat-hazát? A válasz: valakik megpróbálták "újraszeletelni" a Közel-Kelet egy részét, és Libanonba csúszott a kés. Volt-e "értelme" az egésznek vagy sem?

Szóljon már valaki Kofinak, hogy a nagyoknak fogalmuk sincs, mi lesz.