Hallom a rádiót: "Visszaléptünk húsz évet az időben, már megint fenyegetnek minket az izraeliek". Óh, Istenem, mintha egy tapodtat is haladtunk volna előre az elmúlt két évtized során. Ami engem illet, ugyanazt a félelmet éreztem végig, mint azokban a háborús időkben. Itt maradt bennem ez az érzés, mint valami gyógyíthatatlan betegség. Mi libanoniak úgy teszünk, mintha haladnánk előre, s csak az igazság mély, halott csöndjében ismerjük el, hogy végérvényesen elveszítettük álmainkat, a reményt, hogy egyszer normális életet élhessünk.

Ágyban maradok. Hatéves kisfiam álmosan odacsoszog hozzám, meleg képét az enyémhez dugja. Félénken kérdezi: "Mama, mit jelent az, hogy bombázás?" Szeretném, ha a gyermekem egészségesen, rettegés nélkül nőne fel. "Ez kicsim egy olyan játék, amivel buta felnőttek szórakoznak olykor." De jól tudom, hogy erre a kérdésére egyszer majd őszintén kell válaszolnom.

Játszom a bátrat, elmegyek dolgozni. Munkahelyem, az An-Nahar szerkesztősége felbolydult méhkas. Barátnőm, egy síita újságírónő talpig feketében. Sógorát gyászolja, aki a Hezbollah híve volt. A fülemhez hajol: "Ahmad azt kapta a sorstól, amit megérdemelt." Majd megijed, körülnéz és fennhangon dicséri a Hezbollah hősiességét.

A mi lapunk mindig helyet adott a különböző véleményeknek, a vallási és politikai árnyalatoknak. Megtanultuk tisztelni a másikat, megpróbáltunk megosztozni azon a kevéske földön és szabadságon, ami nekünk jutott. De van-e még ennek a szónak jelentése Libanonban, hogy szabadság?

Korán hazamegyek a munkából. Anyámat a tévé előtt találom, a hamarosan beköszöntő békéről szónokló helyi politikusokat hallgatja. Visszamenekülök a könyvemhez, a francia Robert Escarpit Levél Istennek című regényéhez. Találomra felütöm, s ezt olvasom: "A poklot nem akkor ismered meg, amikor szembetalálkozol a halállal, hanem amikor szembejön veled az élet". (Joumana Haddad libanoni újságírónő levele a Corriere della Serának)

Bejrút, tegnap esti kép