Effi, az áldozat
Kevés könyv egyszerűbb és tisztább szerkezetű, mint Theodor Fontane-nak ez a remekműve. Kevés olyan regény van, amelynek etikai állásfoglalása egyértelműbb és mégis ilyen tisztán lássa az emberi helyzetet. Fontane már 76 éves, amikor 1895-ben megírja ezt a regényét. Nem ez volt az első, de a többnyire újságíróként dolgozó Fontane számára az írói pálya a nyugdíjazás után kezdődött. Hosszú, tapasztalatokban gazdag élet állt mögötte. Jól kiismerte ezt az izgalmas, kiegyensúlyozott és bölcs századot.
A történet a társasági élet pletykáinak szintjén játszódik. Hangneme is az a fajta bensőséges mesélés, amely a viszonyok bennfentes ismeretén alapul. Ezek számunkra már idegenek, a morális maximák, a társasági érintkezés korabeli kultúrája, a porosz nemesség világa. Instetten báró, egy negyvenes évei elején járó, rideg, északi kerület kormányzója néhány napra délre, Hohen-Cremmenbe utazik, a Briest család birtokára. Racionális döntések meghozatala után, amelyek között szerepet kaphatott a hivatali emelkedés szempontjából is figyelembe vett Effi személyes varázsa, feleségül kéri az ekkor tizenhat éves Briest lányt. Instetten a szülők beleegyezése és Effi elfogadó válasza után percre pontosan visszatér állomáshelyére, Kessinbe. A történet későbbi alakulása is ilyen feszes ütemben és hivatalilag fegyelmezett hangnemben történik. Az ambiciózus, Bismarckkal személyes viszonyt ápoló Instetten emelkedése nem marad el, és hamarosan kinevezik miniszteri tanácsosnak. Innentől kezdve a történet színhelye Berlin. De ott kísért még dűnéivel, homokos tengerpartjával, Effi egykori hosszú magányos sétáival a rideg, távoli Kessin. Mígnem egy nap a kis Annie, az Instetten család gyermeke a lépcsőn elesik, és cselédek kötszer után kutatva a fürdőélet kúrái miatt kényszerűen távol lévő Effi varróasztalkájának fiókját feltörik. A kutatás során legalulról előkerül egy piros selyemzsinórral átkötött levélcsomó. A hazaérkező Instetten rövid habozás után elolvassa a leveleket, amelyek hat évvel korábban, még Kessinben íródtak. Szerzőjük egy bizonyos Crampas nevű hadnagy volt, és Effinek szóltak. Instetten szabálykövető, hivatalnok, mindennek tudja az ügymenetét. Ezzel a buzgósággal indítja el az őt és családját felmorzsoló gépezetet, amely azért működhet csupán olyan kiválóan, mert áldozatai maguk is hivatalnokai az önmaguk világa ellen indított processzusnak. Egy XIX. századi Kafka ironikus hangja hatja át Fontane stílusát, A per világának itt még szolid rémsége bomlik ki hirtelen. A párbaj nem maradhat el. Crampas megtört tekintete, elcsukló szava kíséri Instettent, aki Kessinből visszatérőben már a vonaton tudja, hogy az eszmények, amelyek működtetik az egész ügymenetet, fabatkát sem érnek Effi nevetéséhez képest. A keserű, élhetetlen világ tobzódása ekkor veszi kezdetét.
Ma a bulvárlapokban érnek dicstelen véget a hasonló esetek. Ezért nehéz a mai olvasónak a szöveg által megidézett világot a maga törvényei szerint, annak a súlyos mélységével olvasni. Ez ma már nem átélhető. A jó társaságba született fiatal lányok és fiúk még alig ötven évvel ezelőtt is megszokott fegyelmezése nagyjából a koedukált iskolarendszerrel és valahol az 1968-as évtől kezdődően véget ért. De a regény emberismerete, az író áradó szeretete, amellyel nemcsak Effit, de mindenki más alakját is körülveszi, mindettől függetlenül örök. Az idős Fontane bölcsessége és derűje árad ebből a könyvből, amelyben egy visszahozhatatlan kor, a XIX. század békéje is megidéződik. Az pedig kortalan, amit eközben a lélek rejtelméről, a sors elkerülhetetlenségéről és a szeretet természetéről elmond bölcsen, sejtelmesen.
