A zsinórmérték a kormányprogram, ennek tartalma és menetrendje az irányadó. Nincs szó arról, hogy a tárca és intézményei bárki vadászzsákmánya lenne. Legyenek alkalmasak a reformok vezénylésére, ez viszont közös érdek.

A változások tervezése zajlik, miközben szakértői vélekedések, felhevült politikai reakciók hangzanak el a vizitdíjról vagy a biztosítói modellválasztásról. Készülnek a döntések megalapozását szolgáló tanulmányok. S a kórházakat kellemetlenül érintő finanszírozási változások célja sem a szolgáltatók ellenállásának legyűrése, hanem egyfajta rendteremtés: az indokolatlan teljesítménypörgetés, kreatív könyvelési gyakorlat megakadályozása. És a pénzügyi előirányzatok túllépésének mérséklése. Ez még nem a reform, legfeljebb egyik előfeltétele.

Az átalakulás előkészítésének felgyorsítása nem eretnekség, különösen annak fényében, hogy nem másfél évre, de a végrehajtást tekintve négy évre elegendő munka van. Annál is inkább, mert bár az elmúlt években sok dolog változott jó irányban, de késlekedtünk nagyszabású reformokkal, nem tudtuk legyőzni gyávaságunkat, rögeszméinket, az államszocializmus magunkkal hurcolt örökségét.

Tévedés azt vélelmezni, hogy az egészségügyi program pusztán a lakossági hozzájárulás bevezetéséből vagy a több-biztosítós rendszer megteremtéséből áll. Hozzáteszem, egyikről sem született politikai döntés. De azt tudnunk kell, hogy a reformhoz éppen úgy hozzátartozik a regionális kapacitástervezés, a gyógyszertámogatás egyszerűsítése és átláthatóbbá tétele, a patikaalapítás szabadságának növelése, mint új ápolásbiztosítás kialakítása, hiszen a családok számára igazi próbatétel idős, magatehetetlen hozzátartozójuk gondozásának megszervezése.

Sinkó Eszter jó szándékú írásában korán veri félre a harangot. Még nincsenek megfellebbezhetetlen és végleges döntések. Ezek meghozatalánál azonban vállaljuk az egészségpolitika európai értékeit, tudva, hogy ha a hozzáférhetőséget, a széles ellátási palettát és az elvárt minőséget parttalanul értelmezzük, a rendszer nem lesz fenntartható. A felismerés nem új, jóllehet ma már kevesen emlékeznek a '70-es évek kabarétréfájára. A három alapelv közül egyszerre csak kettő lehet érvényes: ami hozzáférhető és ingyenes, az nem lehet magas színvonalú (SZTK), ami ingyenes és magas színvonalú, az nem elérhető (Kútvölgyi), ami jó minőségű, de elérhető, az nem ingyenes (magánpraxis).

A szolidaritásnak, ha esélyegyenlőséggel párosul, azt kell jelentenie, hogy a tehetősebbek több felelősséget vállalnak az ellátás anyagi alapjainak megteremtésében, és nem élnek vissza pozícióikkal igényeik kielégítése céljából. Vagyis mindenki a tényleges szükségletének megfelelő ellátást ott és akkor veszi igénybe, ahol és amikor ez ésszerű és szakmailag indokolt. A szabálytól ugyan el lehet térni, de nem az adó- és járulékforintok terhére. Az is természetes, hogy az elváráshoz igazodjon a rendszer szerkezete: több komfortos ápolóotthonnal, kevesebb hagyományos kórházi osztállyal, egynapos sebészetekkel, felszerelt ambuláns centrumokkal és olyan szakmai összetételben, amelyet a megbetegedési mutatók indokolnak.

Az átalakuláshoz európai források és magánbefektetők kellenek. Nem is kevés kell ahhoz, hogy célzott fejlesztésekkel ösztönözzük a profilváltást, hogy ne demonstrációk és kijárásos technikák konzerváljanak elavult struktúrákat.

A reform ilyesmiről szól. S a politika felelőssége észrevenni, hogy a nemcselekvés kockázata ma nagyobb, mint néhány népszerűtlen, fájdalmas lépést vállalni.