Biztosan más is rájött már, hogy a jó koncert ezerszer keményebb mulatság, mint a rossz. Az egyiken csak unatkozik az ember, a másikon figyel, alél, omlik, föláll, megadja magát, történnek az események, és a végén nem biztos, hogy az előadó a fáradtabb. Van tehát egy kellemes hírem: egy félhulla beszámolója következik Sopronból, a Liszt Fesztivál nyitókoncertjéről.

Kocsis Zoltán a főhős, és zongoránál ül, fülledt időben, esti fényekben, elég kicsi, szörnyen meleg teremben, és nem a mennyekből indulunk, bár talán onnét szállunk alá: Haydn e-moll szonátája csak lassan bontakozik, csak a harmadik tételre alakult ki, addig zaj, csörömp, néha szinte fájó hanghatások, kapkodás, és a súlytalanságot agresszióval leplező kényelmetlenség. A harmadik tétel már nagy szabás, ív, és gondolat, de ettől az embert igazság szerint a guta üti: mindig Haydnnal szúrnak ki, vele melegítünk, még véletlenül sem fordul elő, hogy Beethoven után következzen a programban.

Nem mintha a két Beethoven szonáta (op.14/1, illetve op.90) olyan tökéletes előadásban hangzott volna el. Csak a lényeg volt meg, a nagy, kőből-márványból kivésett formák, michelangelói méretek, izmok, feszülések, de Kocsis a csiszolással, polírral nem vacakolt. Persze, hogy marad hiányérzet a hallgatóban, de a lényeg azért megvan, kedv és hit kérdése, hogy így ez mennyire elég. Ha aközött kell választani, hogy a babramunka legyen elvégezve, és egy fölfoghatatlan, érthetetlen, de csiszolt valamit halljunk, vagy ezt a nyers, időnként darabos, de erőteljes és indulatos zenélést, akkor számomra a kérdés nem is kérdés, még akkor sem, ha az e-moll szonátát hallva az első gondolat az, hogy "na, itt már tényleg elég süket lehetett az öreg". A helyzet mégis visszás. Nemcsak azért, mert az ember hallgatóként nem szívesen dolgozik az előadó helyett, készet szeretünk kapni, és nem olyat, amihez még hozzá kell képzelnünk a szép hangot, a kiegyensúlyozott dinamikát, ezt, azt, amazt, ami olyan kedvessé szokta tenni a zongorakoncerteket. Van egy másik, személyesebb elmélkednivaló félénkeknek és negatív utópistáknak, mert az első rész alapján Kocsis persze vitathatatlan muzsikus, de némileg vitatható zongoristának tűnik, akinek már nincs ideje tökéletesen fölkészülni, már csak nagy vonalakban dolgozza ki a produkciót, ugye, megmondtuk, hogy a sok vezénylés nem tesz jót. Szerintem nem tesz rosszat, mert a zongora az E-dúr szonáta első tételében a megfelelő pillanatban úgy szólal meg, mintha egy egész zenekar erősítené, de azért lehet disputálni.

A második részen nem lehet. Liszt-műsor, az V. magyar rapszódiával kezdődik, Kocsis ül, inkább elfelé fordul a közönségtől, komoran, szigorúan jönnek egymás után az akkordok, így jöhetett létre ez a zene, Liszt is ült a zongoránál, és gyúrta, gyúrta kérlelhetetlenül, feketén és magányosan. Aztán az egész megállás nélkül oldódik föl az Ave Mariában, dallammá válik, tulajdonképpen szöveggé is, a két darab együtt mást jelent, nem tudni, a véletlen hozta így, vagy ki volt előre eszelve, de jó.

Utána az Obermann völgye, ugyanaz az erő, ugyanaz a magány, és az egészet valami pusztító kedv járja át, minden rossz, csak a zene nem, egy pillanatig arra gondolok, hogy ha zongorista lennék, fölkötném magam, mert így is lehet Lisztet játszani, aztán rájövök, hogy ehhez nem is kell zongoristának lenni, megszórják az embert ezek a hangok. Amikor minden összeomlik, akkor fordul, megkezdődik az építés, energia, lendület, aki eddig a székben görnyedt, most alig bír ülve maradni, diadalmasan néznék szét (a szünetben százmillió forintban fogadtam, hogy a második rész lesz a jobb), de Kocsis abban a pillanatban melléüt, mert ez munka a hőségben, izzasztó robot, nem csak lelkek szárnyalása. Nem emlékszem, mikor hallottam ilyen zongorázást. És ha ezt meghaladni nem lehet, elérni még egyszer sikerül, még egy csúcsot mászunk meg, az E-dúr legendát, amelyben Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár. Majdnem ugyanez történik: dübörög, hullámzik, gomolyog a zene, dörömbölés, morajlás, és akkor állj, eddig is tökéletes hosszúságú minden szünet, még az elégtelenül működő légkondicionáló sustorgását is belekomponálja az előadásba Kocsis, de most megáll, mintha maga sem tudná, mi van, iszonyatos feszültség, a pillantása keresgél a klaviatúrán, hol lehet a megfelelő billentyű, aztán megtalálja, leüti, zseniális pillanat, a zene újraszületése. Tapsolunk, ordítunk a gyönyörűségtől.

A többi levezetés, a Cantique d'amour után már nincs, nem lehet benne élet, kizongorázta magából, de Kocsis kimeríthetetlen, frakkban, nyakkendőben, ragyogó lámpák alatt magyaráz, mi kigombolt ingekben, magunkat legyezgetve próbáljuk követni, Debussy, Schumann és Bartók a ráadás. Nyilván utána még szalad, és fölszántja a császár udvarát, kivág két erdőt, lecsapolja a mocsarakat, négyszögesíti a kört és, és, és...