Az avatott szem rögtön látja: nyaralóként is szolgált mindkettő egykoron.

A jobboldali volt a Hénap-ház. Ebben kezdte a verőcézést 1924-ben a Dorogi család.

Dorogiék tipikus verőcei nyaralók voltak, nem bírtak saját lakkal, nem is vágytak arra, remekül és otthonosan elaludtak a verőcei gazdák házaiban.

A papa, Dorogi László a Hungária Gumigyár cégvezetője volt. A nagytétényi gyártelep a húszas években alig több mint egy tucat, a negyvenes évek elején 1200 munkást foglalkoztatott. Gyártottak bicikligumit, gumikesztyűt, óvszert, fürdősapkát, gumimatracot, kalucsnit, és elegáns női gumicsizmát - majd mindent, amit gumiból lehetett.

Dorogiék az Izabella utca 87.-ben éltek Pesten, meglehetősen urbanizált vidéken tehát, amiből igencsak jóleső volt a verőcei Duna-partra kiszabadulni.

Verőcén eleinte Kettleréknél vettek ki szobát a vasútpálya melletti Honi - később Kossuth - utcában. Kettler néni hadiözvegy volt, két gyerekkel. Dorogi - tekintélyét latba vetve - kijárta, hogy vezessék be hozzájuk a villanyt. Erre a következő évben Kettler néni száz pengővel megemelte a bérleti díjat, mondván, hogy emelkedett a ház komfortfokozata.

A Kettler-házra, melynek további neves lakói voltak, mi még visszatérünk, de a Dorogi família nem tért oda vissza; annak tagjai tizenöt éven át a Hénap család vendégszeretetét élvezték nyaranta.

A Hénap ősi verőcei jobbágyfamília, melynek eredeti portáját a vasútépítéskor, 1845-ben az állam vásárolta ki. A papa, Hénap Mátyás földekkel, lovakkal, marhákkal bíró módos gazda volt. A Vasút utcában laktak, a mai Alpári - azelőtt Oroszi - ház mellett. Házuk parasztház volt, amit átalakítottak nyaralóvá. A helyi szokás szerint az utca felöli fronton éltek a vendégek, hátul a háziak.

Dorogiék tehát eleinte itt vettek ki szobát. Májusban a gumigyár teherautója hozta le a pakkot, utazókosarakat, ládákat, az egész háztartást cselédestül. A kiskamasz Dorogi Jánost alig várták már a verőcei gyerekek: ő ugyanis külön neki legyártott, osztályon felüli csúzligumikkal érkezett, amit hasonló minőségű, orgonából kitermelt csúzliágasokért cserélt el.

A családfő természetesen naponta fölvonatozott dolgozni Pestre. A vonat vissza Pestről 14 óra 17 perckor, illetve 15 óra 21-kor indult, és ötven perc alatt ért Verőcére.

A szomszédos házban Oroszi Pál adott ki szobákat Ormos Gusztávnak. Oroszi népet tanított Gödöllőn, és arról volt nevezetes, hogy óráját egyszer megvizitálta Erzsébet királynő, Ormos bácsi viszont győri gyökerű grafikus volt, a pesti Rózsák terén lévő Első Magyar Játékbabagyár tulajdonosa. Egyébként Zuglóban lakott, az Ida utca 2. szám alatti villában, amely a verőcei társaság egyik fővárosi találkozóhelye volt, ma pedig orvosi rendelő. Ormos bácsi majd minden nap kora reggel indult a Dunára horgászni, saját horgászcsónakjával és a kis Dorogi gyerekkel. Ha nem volt kapás, a kismarosi halásztól vettek halat.

A Dorogi család legtöbb nyara azonban nem itt, hanem a közeli Vág utcában, a Klárika-lakban telt el. Klárika Hénap Mátyás unokája volt, akinek apja korán meghalt, anyja Pesten dolgozott házvezetőnőként és ott is lakott kislányával, így saját házát átadta a pestieknek egészen.

Persze egy pesti nyaralónak nem sokat számított a ház.

Abban csak aludt az ember és annak gyereke főleg.

Megkezdődött a nyári élet. Ennek központja, a szépen kiépített strand Karácsonyi helyettes államtitkár birtoka volt. A méltóságos úr ott is lakott mellette, a ma is megtekinthető csudás parti házban. Karácsonyi kecskeszakállat viselt és trópusi sisakot, és néha nagy kegyesen lesétált a fürdőzők közé.

A strand a paradicsom volt maga, aminthogy az volt egész Verőce.

A verőcei part más volt, mint a többi, kiépítettebb, szebb, szelídebb, ugyanakkor teli vadregénnyel. A nyaralóközönség éveken, évtizedeken át visszajárt, mindenki mindenkit ismert, teljes volt a belterj, a szokottság, a biztonság. A verőcei nyarak felhőtlenek voltak.

Aztán egyszer csak véget érek.

A társaság negyedét, harmadát 1944-ben megölték, a maradék pedig nem verődött össze többé.

Dorogi János gyermeksebész lett. 1950-óta Pozsonyi úton laknak orvos feleségével, akivel szisztematikusan beutazták Magyarországot és egész Európát - csak Verőcén nem nyaraltak soha.

Manapság a nyugdíjas sebész olvas, zenét hallgat, képtárba, hangversenyre, színházba jár, és kávét készít mindenekelőtt, mégpedig a következőképpen: először forró víz segedelmével előmelegíti a poharakat. Aztán a mélyhűtőből kiszedi a kávét tartalmazó fémdobozt. Régebben szemes kávét darált, sőt maga is pörkölte meg azt, de ma már darált kávéval is beéri, igaz nem akármilyennel; olasz Lavazza kávéval él kizárólagosan. A doktor eztán a kávészékre ül a kávéasztalka mellé, amelyen ott feketéllik a Saeco Magic Capuccino típusú főzőmasina, amely csak 80 fokra hevíti, nem forralja fel a vizet, mint például a kotyogó rendszerű főző, ami így kifőzi a kávéból az értékes anyagokat is. A kávékészítő asztalkán tálkákban, terítőcskéken, mint a műtőasztal mellett a szervizasztalon, ott sorakoznak a kellékek: szűrők, kanálkák, botocskák, szurkapiszkák. A gondosan megtisztított szűrőt az egyik kanálkával éppen háromnegyedéig tölti kávéval, majd a pontosan passzoló tömörítővel gondosan tömörít. Bepasszítja a szűrőt a masinába és benyomja a gombot. Már jön is a kávé, az erős. De ő egy jénai pohárba rögtön kiengedi az utóját, a gyönge kávét is, ami tartalékként szolgál a nap hátralévő részében. Azonnalosan vízzel átmossa a szerkezetet, egy odakészített fülpiszkálóval gondosan kitörölgeti belülről a menetet is, átmos mindent elébb forró, majd hideg vízzel, el is törölget, és csak aztán megy be a szobába a tálcával, ül le a fotelbe, veszi kezébe a kicsi forró kávéscsészét, szippant bele és sóhajt fel halkan: "Verőce... Hát igen... Verőce..."