A film maga utólag színezett, amitől a látvány olyan, mint a régi Zorro-sorozat, a galambszürke alaptónusban harsány színek jelennek meg, és a harsány színekben elég döbbenetes arcok, Ivo Vinco valami vörösesszőke parókában játszsza Colline-t, a többieket úgy kipingálták és fölparókázták, hogy ha szembejönnének, akkor se lehetne megismerni őket, ám a maszkok könnyű kezű használata nem jelent különleges gondosságot is. Nyilván a színház (jelen esetben a milanói Scala) fodrászai dolgoztak, de ami az árok másik oldalán ülő közönségnek bőségesen elég, az a tévénézőknek nevetséges hanyagság: Mirella Freni parókája alól kilógnak saját és természetesen eltérő színű hajszálai.

A tévéstúdióba vitt színpad furcsán lebegővé teszi a műfajt: ha éreznénk a közönséget, a pillanatot, akkor senkit nem zavarna a műhó és az áljégcsap, de ha a meggyőződés nélkül tátogó, nyuszifogú énekeseket próbálja követni az ember, akkor egy idő után már csak arra kíváncsi, ki lehet az, aki a takarásban meghúzódott, és vitálkapacitását a közös ügy érdekében hadrendbe állítva elfújja Mimi kezében a gyertyát.

Ha minden figyelemelterelő bénaság és elidegenítő effektus, az üres arccal mászkáló statiszták, csukott szájjal éneklő művészek, a krumpliorrú, rossz magasságaival küszködő tenorista ellenére az ember mégis két perc alatt belekeveredik az operai valóságba, és szipogva nézi, hogy ezek a szegény fiatalok mennyit szenvednek a fagyos télben, de közben az operai józanság is megmarad, tehát leesett állal hallgatja, hogy Mirella Freni milyen elképesztő finomsággal énekli el mindkét áriáját, mennyire friss, fiatal és szépséges a hangja, akkor jön el a karmester dicsérgetésének ideje. Hiszen a karmester egy operában mindig a sámán, a titokzatos lény, aki felel az énekesekért, felel a zenekarért, a tempókért, az arányokért, csúcspontokért és megpihenésekért. Ráadásul szinte biztosra megyünk, Herbert von Karajan, hatvan körül, a legjobb korban, diktátori minőségben és a zseninek járó tisztelet közepette. Karajan lemezre is vette később a művet, és ott is ragaszkodott Frenihez, okosan tette, a tenorista Gianni Raimondit viszont lecserélte, amit még okosabban tett, Luciano Pavarottira.

Apró zavar, hogy a szorosabban vett karmesteri munka mai füllel hallgatva nem olyan egyértelműen jó: a tempók lehetnének időnként kicsit élénkebbek, amikor a kulcsot keresik, akkor mégis lehetne valami kis élet a zenében, valami nyugtalanság, izgalom, nem ez a nagy, klasszikus hömpöly. Így aztán a Karajan-központ lángeszét csak némi fenntartással lehet bálványozni, mondhatnám úgy is, hogy kényszerből, kétségbeesésből. Mert ha arról beszélünk, hogy Puccini micsoda elképesztő zseni volt, akkor csak a későn jöttek zavart forgolódása marad: miért van az, hogy az utolsó géniuszokról is lekéstünk?

Puccini: La Boheme - Deutsche Grammophon DVD - 1967-2006

Galambszürke alaptónusban harsány színek