Egy rossz választás elé
De jöhet-e rosszabb még most is? Most, amikor az intézmény túl van annak a Kondor Katalinnak az elnökségén, aki pártos fórumok rendszeres szereplőjeként sohasem rejtette véka alá, hogy küldetése van. Megnyilatkozásaiból bárki levonhatta a következtetést, hogy számára a közszolgálat lényege valamiféle kiigazítás a jobboldal érdekében. Ő született a kizökkent időt helyretolni. (Ó kárhozat.) Az ő irányítása idején történt, hogy átvilágítási papírjaik bemutatására szólították fel a munkatársakat, persze még messze azelőtt, hogy hosszú pereskedésre kényszerült saját múltja tisztázása érdekében.
Jöhet-e rosszabb, amikor alelnökként az a Hollós János hoz döntéseket, aki amatőr dalban üdvözölte az Egyesült Államok elleni szeptember 11-i terrortámadást, a Magyar Rádió Aktuális Főszerkesztőségét pedig még és már Meszleny László vezeti átutazóban a Fidesz kommunikációs igazgatói posztja és a KDNP-s ORTT-tagság között? Abszurd? Persze. És abszurd az is, hogy a kormányoldal folyamatos tárgyalásban volt és maradt Hollóssal, aki az Elektronikus Újságírók Szövetsége nevében szokta megvédelmezni a jobboldali médiavezetők érdekeit a kormánnyal szemben.
Akár magánügy is lehetne, hogy szabadidejében hová járkál vagy nem járkál a rádióelnök, hogy milyen dalokat ír a helyettese, honnan érkezett, s hová tart egy hírigazgató. Üggyé mindez attól válik, hogy összefügg annak az intézménynek az állapotával, amelyre az adófizetők pénzéből évente tizenkétmilliárd forint megy el. A közrádió hallgatottsága pedig folyamatosan csökken, hallgatótábora elöregszik. 1991-ben még volt olyan hónap, amikor egy átlagos felnőtt magyar állampolgár negyedévenként majdnem 500 percen át hallgatta a Kossuth rádiót, és 350 percen át a Petőfit. Manapság a közrádió adásaira kevesebb mint feleennyi időt szánnak az emberek. Lassan, de biztosan apad azoknak a hírműsoroknak a hallgatottsága is, amelyeknek nincsenek versenytársai. Hogyan is lehetnének: más rádiónak nincs országos frekvenciája, s nem kap milliárdokat közpénzből.
Lehet-e még rosszabb a helyzet, amikor a Magyar Rádió hírműsorai már most is olyan kínosan félrehordanak? Amikor a választások eredménye előtt azzal tisztelgett a Kossuth rádió, hogy a Háttér című esti elemző vitaműsorába két héten át nem hívott senkit a győztes szocialista párt vezetői közül vagy az ügyvezető koalíciós kormányból?
Egy jellemző eset hangdokumentumát az interneten küldözgették egymásnak az emberek, hogy barátaik is hüledezzenek, sírjanak-nevessenek a közpénzből fenntartott rádió állapotán. A Krónikák vezetőinek felelősségét növeli, hogy a malőr egy szikrázóan tehetséges fiatal kollégával történt, akiről az intézményben mindenki tudja, hogy alaposan készül interjúira. Egy februári napon arról kérdezte a miniszterelnököt, hogy mit szól hozzá: a kormány médiaügyi megbízottja bírálta a rádió hírszolgáltatását. Ki a médiaügyi megbízott? - kérdezett vissza a miniszterelnök. A riporternek fogalma sem volt róla, kire is gondolna, ha ő gondolta volna ki a kérdést. Hebegett-habogott, aztán kínkeservesen lekonferálta az adást. Az történt, hogy az adás előtt ráparancsolták a rákérdezést. Arról, amiről fogalma sem volt. Amivel nem is értett egyet. De hát parancs, az parancs.
A Krónikákat már rég nem a szerkesztő, hanem a félelem szerkeszti - válaszolta egy kollégájának bírálatára a szerkesztőség munkatársa. És érthető a félelem. Az itt dolgozók bérezése szoros összefüggésben áll főnökeik elégedettségével, és egyre szűkül a piac, egyre nehezebb másutt elhelyezkedni.
Szóval: van-e még mindig lefelé? Attól tartok, van. Még lejjebb is rúghatja a Magyar Rádiót a politikai osztály közönye, a források lassú elapasztása, a Magyar Rádióval kapcsolatos fontos, elintézendő ügyek leltárának leszűkítése arra, hogy új tulajdonosok kezébe kerüljön a Bródy Sándor utcai értékes ingatlan. Korántsem véletlen, hogy már eddig is akadt olyan hivatalos elnökjelölt, akinek programja az volt, hogy az intézményt le kell rombolni, és a helyét sóval behinteni. "Ceterum censeo Carthaginem esse delendam..."
Az igazi vesztes a hallgató lehet. Mert az egész fejlett világ tapasztalata: közszolgálati rádióra szükség van. Nem véletlen, hogy a leghallgatottabb országos műsorokat még a kereskedelmi média szülőföldjén, az Egyesült Államokban is a közszolgálati rádió, a National Public Radio készíti. A kereskedelmi adók vízióiban a hallgató vásárlói mivolta a legfontosabb, hiszen az adásoknak reklámokat kell hordozniuk, a közösségi rádiók számára a hallgató egy-egy kisebbség tagjaként jelenik meg. Állampolgárként, egy nemzet tagjaként csak a közszolgálati média tekint a nézőre, hallgatóra.
Manapság politikai hovatartozás szerint választunk újságot, rádiót, tévét. Egy választási kampány idején lehet úgy tájékozódni, hogy az embert a voksolás másnapján vágja mellbe a felismerés: nem mindenki gondolkodik úgy, mint ő. A közmédia viszont éppen azért kap közpénzt, hogy társadalmi súlyuk szerint tudósítson a közügyekkel kapcsolatos tényekről, véleményekről. Margaret Thatcher egyszer elhatározta, hogy megszünteti a pénzfaló BBC-t. Közeli szövetségesét, Sir Allan Peacock konzervatív közgazdászt bízta meg annak vizsgálatával, hogyan lehetne kiváltani ezt az intézményt. A kutatás eredménye az lett, hogy nem lehet kiváltani. Mert csak a közmédiától várható el, hogy a tájékozódáshoz való állampolgári jog garanciájaként működjön, fenntartsa a nemzeti párbeszédet, ápolja a nemzeti kultúrát.
Vannak más feladatok is, amelyek ellátása a közszolgálati rádió kézenfekvő dolga lehet, ezek pedig az éterből a világhálóra vezetnek át. A Magyar Rádió az ország első számú közszolgálati internetes tartalomszolgáltatója lehet, nem kevesebbet ajánlva, mint hogy a világon bármikor, bárki meghallgathassa a nemzeti hangarchívumban összegyűjtött rádióműsorokat, dokumentumokat. A Magyar Rádió internetes honlapjára költözhetnének továbbá a regionális és kisebbségi érdekek alapján szerveződő közösségi rádiók százai, melyek hálózata új minőséget teremthet az országos adások számára is.
Ismét elnökválasztás van a Magyar Rádióban, s ennek eredményeként roszszabb helyzetbe is kerülhet az intézmény, mint amilyenben eddig bármikor volt. Mindenki tudja, hogy a választás szabályai abszurdak, hogy a kuratórium a politikai függetlenség helyett a politikai függőséget garantálja, a testület a leplezetlen elfogultság letéteményese. Az előjelek arra utalnak, hogy ismét politikai döntés érik a jobb napokat látott intézményben, a szakmai szempontok még csak nem is másodlagosak. Nincsenek. Azok a potenciális jelöltek, akiknek szakértelméhez kétség sem férhet, jó előre jelzést kaptak: kár is pályázniuk, az ellenzék semmiképpen sem járul hozzá kinevezésükhöz. Ha tehát a kormánypártok most elnököt választanak, ezt azért teszik, hogy minél hamarabb túlessenek egy kínos kötelességen, lehetőleg minél kisebb presztízsveszteséggel. Most nincs jó döntés. Alighanem azonban a kisebbik baj, ha az intézmény még néhány hónapig elnök nélkül marad, mint ha olyan elnöke lesz, akit tisztán politikai okokból köteleznek tisztán politikai szolgálatra. Vajon megtörik-e végre a széria, hogy a döntéshozó elit a közrádió ügyeiben mindig a lehető legroszszabb lépések mellett dönt?
A szerző újságíró
