Kétségbeesés és felülemelkedés
Az irodalmi idő múlásában talán a legizgalmasabb, ahogyan letisztul, áttetszővé párolódik az életmű, közös képpé, ikonná válik egy bonyolult írói személyiség. Azt mondjuk: Csehov, és már alig emlékszünk a végletekre, az ellentmondásokra, a pálya ívét kísérő "nem-csehovi" kísérletekre, a vicclapok Antosájára, a Szahalin börtönsziget filantrópjára, a szibériai és japán bordélyok krónikására. Ez mind a múlté. Azt mondjuk Csehov, és tisztán, szerényen áll előttünk egy cvikkeres idős úr és eszszenciává érett művészete a 6-os számú kórteremtől a Három nővérig, a Cseresznyéskerttől a Rothschild hegedűjéig.
Mintha maga is novelláinak egyik illúziótlanná bölcsült hőse lenne, halála előtt egy évvel azt írta feleségének, Moszkva ünnepelt tragikájának, Olga Knyippernek: "Olyan távol vagyok mindentől, hogy már kezdem elveszíteni az ítélőképességem. Azt hiszem, hogy íróként már elavultam, és úgy tűnik, hogy egyetlen mondat, amit leírok, sem jó semmire sem, és mind teljesen fölösleges. Ezt csak úgy mondom." Ekkor már tíz éve vért köp, akárcsak Kovrin, a Fekete szerzetes tudósa. Már túl van a pálya "nehezén": a Sirály megalázó, becsületsértéssel felérő bukásán és égbe magasztalásán, akadémiai tagságon (először ugyan kigolyózták, mint léhát, "kommerszet"). Drámái, gyűjteményes kötetei sikert és anyagi biztonságot hoznak a jaltai szerzetesnek, a csődbejutott taganrogi vegyeskereskedő fiának.
Alig múlt negyven, mégis öregemberként emlékszünk rá - ő is így emlegeti magát: az öreg fiatalember. Szinte elképzelhetetlen, hogy pár évvel előtte, "csehoviatlan" korában még incselkedő szépasszonyok, gyönyörű színésznők, írónők, énekesnők "versengenek" kegyeiért - a korabeli moszkvai művészvilág kék- és fehér harisnyái andalognak a melihovói birtok általa ültetett hársfasorának, a "szenvedélyek sétányának" árnyékában. Ahogy a Sirályban áll: "Széles fasor, amely a nézőtől a park belseje, egy tó felé vezet."
Művészetét a színházi hagyomány pasztellként, natúrként, halkszavúként rögzítette - vadul rombolják ezt a manírt -, ezzel szemben novelláiban gyakran a végletek és erősrajzú karakterek, a groteszk játékok írója, a megalázottságé és annak igényéé egyszerre, hiszen a függés nemcsak sors, de rend is - és Csehov együtt érez, de nem lázad. Hőseit egymás ellen fordítja a nyomorúság, az elmaradottság, a középszerűség, mégis az egyetlen kiút a kapaszkodás a másikba, az értelem közös keresése az értelmetlenségben. Még akkor is, ha már késő, ha közben eltelt az élet. Nem szűnő kettősség van prózájában, kétségbeesés és felülemelkedés, érzékenység és már-már közönyös tárgyilagosság, líra és feszültség. És halál. Töménytelen halál. Szinte minden második elbeszélésében ott van, mint csattanó, a végén. Az értelmetlen, katarzist nem nyújtó halál.
Az öreggé, kiégetté, bölccsé betegedett fiatal író - negyvennégy volt, amikor meghalt - levelére távoli neje vigasztalón, bátorítón válaszol: "Ne haragudj, galambocskám, ne írj ilyen borúlátó leveleket. Rád, mint íróra szükség van, nagy szükség van, szükség van, hogy pihenni lehessen, hogy az emberek emlékezzenek arra, van költészet e világon, igazi szépség, finom érzések, hogy vannak szerető emberséges lelkek, hogy az élet hatalmas és gyönyörű."
Talán még a novellák fájdalmas, törtszenvedélyű, megalázott hőseinek élete is. Valahol.
