A tiszteletbeli molnár már csak a malomzúgást hallgatja
"Wöller elvtárs, magára esett a választás! Maga fogja körbejárni Veszprém megyét, és szépen összegyűjti az adatokat a régi malmokról." Nagyjából ezzel a mondattal kezdődött a történet még 1971-ben, amikor a Veszprém megyei gabonaforgalmi és malomipari vállalat vezetője kijelölt a feladatra - idézi fel a kezdeteket az örvényesi műemlék vízimalom gondnoka. - Utóbb megtudtam, felsőbb utasítás volt, hogy minden megyei malomipari cégnél ki kell választani egy-egy embert a gyűjtőmunkára, ám végül kiderült, hogy az egész országban egyedül én vettem komolyan a dolgot.
Wöller úr akkor a megyei malomipari vállalat karbantartó részlegét vezette, gyakorlatilag fogalma sem volt róla, mi fán terem a múzeumi gyűjtőmunka. Az 1929-es születésű zalai származású férfi annak idején előbb kovácsnak és lakatosnak tanult, később leérettségizett, utóbb vegyészmérnöknek, majd katonatisztnek készült, ám végül nem szerzett diplomát. Első munkahelye a veszprémi malom volt, de tulajdonképpen egész életében a malomiparban dolgozott, igaz, nem molnárként, hanem műszaki emberként, jórészt karbantartóként.
- A munkám abból állt, hogy jártam a megyében lévő malmokat, és javítottam a különböző gépeket - mondja Wöller István. - Egy idő után többet tudtam a malmokról, mint maguk az ott dolgozók, akik tiszteletbeli molnárrá fogadtak. Beleszerettem a malomkutatásba. Annyira hatalmába kerített a dolog, hogy hétvégeken is motorra ültem, nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, és nekiindultam a megyének, később az egész országnak. Kezdetben a kutatómunka alapjait se ismertem: meg kellett tanulnom például, hogyan kell egy levéltárban iratokat keresni, hogyan kell interjúkat készíteni a molnárokkal, milyen fotókra van szükség a szabályos dokumentáláshoz.
A malomipari vállalatnál tulajdonképpen sohasem kérték számon Wöller Istvánon, hogy mit is gyűjtött össze az évek alatt a Veszprém megyei malmokról. A kutatómunka így sohasem fejeződött be, Wöller úr 35 éve folyamatosan bővíti malomtörténeti gyűjteményét. Több publikációja is megjelent az elmúlt évtizedekben, számos tanulmánya viszont pénzhiány miatt kiadatlan maradt. Az írásos dokumentáció a veszprémi házában több szekrényt is megtölt, az általa gyűjtött tárgyak jó része viszont az örvényesi vízimalomban látható.
- Ez a második otthonom. Tizennyolc éve, a nyugdíjba menetelem idején lettem a műemlék malom gondnoka. Tavasztól őszig csak aludni jártam haza - mondja Wöller István. - Itt minden az én dolgom volt: magyarul és németül tárlatvezetést tartottam, takarítottam, meszeltem, megjavítottam a tönkrement alkatrészeket, lenyírtam a füvet, hajkurásztam az egereket meg a peléket, beindítottam a vízikereket. Az örvényesi az ország egyetlen olyan vízimalma, ahol működés közben lehet bemutatni a molnárok munkáját.
Wöller úr csak halkan teszi hozzá: az örvényesi séd (patak) ugyan még meghajtja a malomkereket, de már nem lenne képes megőrölni a gabonát. Másodpercenként alig 15-20 liter víz esik a négy méter átmérőjű kerékre, holott legalább 120 literre lenne szükség ahhoz, hogy őrölni is tudjanak. Egy évszázaddal ezelőtt még tizenöt vízimalmot is eltartott az örvényesi séd, ám az ötvenes-hatvanas években a környéken kiépült vízvezeték-hálózat - a nagy teljesítményű artézi kutak miatt - alaposan megcsappantotta a patak vízhozamát.
A műemlék malmot évente 15-20 ezer látogató keresi fel. Július elseje óta már nem Wöller István kalauzolja a vendégeket az örvényesi malomban. Azért nem fog teljesen elszakadni a múltjától: összegyűjtött anyagára támaszkodva egy átfogó malomtörténeti munka megírását tervezi.
- Csak azt sajnálom, hogy többé nem mesélhetem el a látogatóknak mindazt, ami a fejemben van - mondja a malomgondnok. - És nem fogok találkozni a régi molnárokkal vagy azok leszármazottaival sem, akik eddig rendszeresen meglátogattak a vízimalomban. Tudja, nemcsak a malmok tűntek el az elmúlt évtizedekben, de a molnárszakma is kihalt. És most én is abbahagyom. Már nem bírom fizikailag. Azért néha kijövök majd. Csak úgy. Hallgatni a malom zúgását.
l Magyarországon a XIX. század második felében csaknem 25 ezer malmot tartottak nyilván. Ezek többsége vízimalom volt, Veszprém megyében például még az előző századfordulón is 470 vízzel hajtott malom működött. Az örvényesi séden már a XI. században működtek a tihanyi bencés apátság tulajdonában lévő vízimalmok, amelyeket a molnárok általában három évre bérelhettek. A malomipari technológia fejlődése miatt az elmúlt évszázadban a vízi és a szélmalmok döntő része elavult, nagy részüket felszámolták. Ugyanakkor a mai korszerű, nagy teljesítményű malmok száma is folyamatosan csökken: 2004-ben még 115, tavaly már csak 96 malom működött az országban. Veszprém megyében a rendszerváltozáskor még öt malom üzemelt, ma már csak a veszprémi malomban folyik munka. (Forrás: Wöller István)
