Egy kommunista
A kommunisták által megteremtett, ám a legcsekélyebb mértékben se kommunista jellegű rendszerek bukása Európában - hiszen Kelet-Ázsiában jó ideje virágzik a sztálinista politika és a legelvadultabb piaci kapitalizmus boldog frigye - megmutatta, hogy milyen fölületes volt a marxizmus-leninizmusnak nevezett különös tanépítmény hatása: még egykori hivatásos művelői, a rendszer ideológiai vezetői sem emlékeznek rá. Arra következtetnek abból, hogy a szovjet típusú rendszerek iparfejlesztő, egyenlősítő, tervező, antifeudális, antiklerikális, modernizáló diktatúrák voltak, hogy - mivel ez lett a szándékolatlan eredmény - a kommunisták eredetileg ezt is akarták.
De hiszen ettől a japán Meidzsi-dinasztia vagy Bismarck politikája se különbözött olyan nagyon (kivéve a hagyományhoz való viszonyt): hogyan magyarázhatná ez a kommunisták közismerten hősies, önmagukhoz és mindenkihez kegyetlen, tragikus és félelmetes magatartását? Történelmileg nem igazságtalan, hogy az utókor közvéleménye számára az ún. "szocializmus" hagyatéka - lakótelepek, kitört ablakú, elhagyott üzemek, lapos tetejű, vasbeton "művelődési házak" - nem más, mint a modernség rommezeje: elpiszkolódott lakótelepek és elhagyott üzemek Dél-Londonban és Trentonban (New Jersey) is vannak, vasbeton művházak is Seine-et-Oise megyében és Skóciában. Az, hogy a modernséget mint múltat Kelet-Európában "szocializmusnak" nevezik, ugyanolyan jelentéktelen helyi jellegzetesség, mint a Monarchia egyforma, sárga indóházai Tiroltól és Morvaországtól Boszniáig és Bukovináig.
Érthetetlen ma már, hogy a magát a marxizmus családfájából származtató rezsimben sok, talán a legtöbb marxista ellenzékben volt. Amikor Rozsnyai Ervin, a jeles filozófus és társadalomtudós, aki a mai napig megátalkodottan marxista-leninista, politikai okokból munkanélküli volt (1966 és 1982 között), akkor a szellemtudományos közéletet olyan alapjában konzervatív (persze a Horthy-rendszerben antifasiszta, humanista), bár "átállt" tudósok vezették, mint Szabolcsi Bence, Mátrai László, Sőtér István, Klaniczay Tibor, Vargyas Lajos, Kardos Tibor, Németh Lajos, Kardos Lajos, Barta János, s azok, akik közülük politikai értelemben kommunistákká váltak - mint Szabó Árpád, Trencsényi-Waldapfel Imre, Turóczi-Trostler József, Szabolcsi Miklós, Köpeczi Béla - semmiképpen nem voltak marxistának nevezhetők. A marxista tudományosság legnevezetesebb alakjának, Lukács Györgynek a műveit illegálisan kellett nyugatra csempészni, hogy megjelenhessenek: ő maga a Rajk-pör éve után soha nem taníthatott magyarországi egyetemen. Ezt a legújabb kori társadalom- és művelődéstörténet szakemberei érteni vélik, a művelt nagyközönség azonban föl se tudja fogni.
Az 1970-es években a legtöbb marxista értelmiségi föl lehetett készülve a "szocialista" politikai rendőrség látogatásaira, ahogyan az 1950-es években bárki és mindenki. Közülük a legtöbben nemcsak a rendszerrel, hanem a marxizmussal is szakítottak, néhányan a rendszerváltásban is fontos szerepet játszottak, s ma többnyire liberális, olykor konzervatív gondolkodók.
Rozsnyai Ervin se hivatalos, se oppozíciós karriert nem futott be. Vico-, Kierkegaard- és Hegel-tanulmányairól a szakma tudta, hogy kitűnőek. Divatban nem volt soha. Akkor kapott újra egyetemi állást, amikor e sorok íróját politikai okokból elbocsátották. Sem 1956 előtt, sem utána nem kapott a rendszertől semmi jót, s ma ő az mégis, aki az 1989 előtti rendszer rendszeres kritikájáról a legélesebben elítélő szavakat ejti. Sokat gúnyolták Sztálinnak azt a híres mondatát, amely szerint a kommunisták különös anyagból vannak gyúrva. Ha az ember Demény Pálra gondol, aki az egyik illegális kommunista mozgalom vezetője volt a II. világháború előtt és alatt, s akit már 1945-ben letartóztattak, évtizedeket ült, 1989-ig lankadatlanul üldözték, majd mindezek után, mint az MSZP szabadon választott képviselője (!) halt meg az Országház folyosóján, azok hű társaként, akik a kisujjukat se mozdították, hogy a börtönből kiszabadítsák, vagy utána a nélkülözéstől megmentsék - akkor azt kell hinnie, hogy Sztálin tudta, miről beszél, s ezért tudhatta azt is: számíthat elvtársaira, amikor kínoztatja őket.
Rozsnyai Ervin, ez a finom, ironikus, átszellemült külsejű, elképesztő műveltségű ember, tűzifának se való, szedett-vedett bútorai között, úgy vélhetnők, 1989 után magára maradt. Szó sincs róla. Végre elfoglalhatta azt a helyet a kommunista mozgalomban, amelyet nem foglalhatott el addig, ameddig még fizettek az ilyesmiért. Gyors egymásutánban jelennek meg a "hivatalos" sajtó és szakma számára ismeretlen könyvei: a Szovjetunió történetéről, az imperializmusról, legutóbb Machiavelliről publikált izgalmas esszékönyvet. Az utóbbi években verseket ír és közöl. Ő vezeti a félig-meddig "underground" kommunista miliő legfontosabb - a két Munkáspártnál mindenesetre jelentékenyebb - szervezetét, a Marx Károly Társaságot, amely nem követte a neokádárista pártot a tömeges politikai öngyilkosságba, s amely (szemben e pártokkal) ma is lapot ad ki és élénk egyesületi életet folytat. Számos tanítványa és fiatal követője van, nem sokat emlegetett hatása sokfelé kiterjed. Ő ma a lenini hagyományt követő "mélybaloldal" - amelyhez engem a tiszteletteljes egyet nem értés szálai fűznek - guruja, lényegi tekintetben sokkal befolyásosabb ember, mint számos nagy "médiasúlyú" kollégája.
Most lett azzá, akivé lennie kellett.
A megfagyott és elnémult "állampárt" soha nem hagyta volna szóhoz és nagyszabású tehetségéhez méltó szellemi és közéleti pozícióhoz jutni. Ezt nyolcvanéves korára saját erejéből elérte.
Nézetei egy (nem számoltam, mekkora, de nem csekély) részét rémületesnek tartom.
Ritkán van a hűségnek jutalma, de a kőkeményen következetes Rozsnyai ezt a sorstól megkapta - talán, mert nem kérte. Ez a törékeny, betegeskedő, ráadásul - ha jól olvasom a verseit - meglehetősen borúlátó és keserű ember szakadatlanul dolgozik, csak minőséget ad ki a kezéből; rezzenetlenül áll szemben mindavval, ami a mai nap. Kissé félelmetes, ám csodálatra méltó férfiú. Nem a kor tanúja, hanem harcos. A kommunista história sajátossága az is, hogy Rozsnyai ellenzékben a legjobb. De hát mindig ellenzékben volt. Korábban az "állampárttal" szemben szélsőbalról, ma az összes pártokkal szemben ugyanonnan. Nem változik, nem alkuszik, s védi azok igazát is, akik megváltoztak és megalkudtak.
Nem szurkolok irányzatának, de annak igen, hogy továbbra is megbotránkoztasson, elképesszen és meggondolkoztasson tudós és szenvedélyes műveivel. Isten éltesse, akiben udvariasan bár, de nem tud, és nem akar hinni.
