Umberto Giordano: Fedora, Miskolci Nemzeti Színház, karmester Joseph Rescigno

Szerintem nem ártana, ha az ilyen felkészültségnek anyagi vonzatai lennének, nem arra gondolok, hogy ne kapjanak fizetést, hanem hogy kötelezően áldozniuk kellene az Umberto Giordano Emlékalapítvány javára, mert megsértették a mester emlékét.

Azt, amit egyébként is olyan könnyű sértegetni, mert nem a Fedora a XX. század operatermésének csúcsa, valahogy úgy olasz, hogy egy kivételével kimarad belőle az emlékezetes dallam, tele van jó ötlettel, kétszer is elektromos csengő szólal meg benne, szalonzongora szól, és afölött beszélgetnek énekelve, nemzeti karakterek, oroszoskodás meg hegyi levegő - igazi majdnem jó darab, ami ettől majdnem rossz. De csak majdnem, mert ha van énekes hozzá, lehetőleg egy jó tenor, aki az Amor ti vietá-val megpendíti a szív húrjait (már, ha vannak egyáltalán ilyenek), és egy primadonna, akinek minden szava és mozdulata primadonna, akkor tudja az ember, miért ül ott.

Tenor van: Giuseppe Giacomini. Tenor a hangja, jaj, de jó tenor, ha úgy igazán kiereszti a hangját, a jobb oldali dobhártyám kétségbeesett rángásokba kezd, süvít benne a levegő, olyan érzés, amilyet csak a színpadon dolgozók szoktak mesélni. Giacomini azonban nagyon különös lény, mert minden egyéb szempontból nem tenor, egy lehetetlen figura, keresztbe álló szemeit óriásira nagyítja szemüvege, kis, vörösesszőke hajmaradványok a fején, komikus orra, petyhüdt ajka egy Pinokkió-filmváltozatban ideális Gepettóvá tenné, de neki, ajaj, a hősszerelmest kell játszania. Becsületére legyen mondva: meg sem kísérli.

Egyáltalán nem foglalkozik a pódiumszerű viselkedéssel, egész koncert alatt a légutait tisztogatja, krákog, köhög, fölfújja az arcát, szuszorászik, harákol, aztán, ha megvan, akkor kiereszti a hangját, ami csodálatos, diadalmas, hatalmas és férfias. Elénekli, amit kell, és visszaesik, ismét orvosi esetté válik, orrot szív, nyammog, hümmög, ajkát nyalogatja. Kinevetné az ember, ha merné, ha nem állna megrendülten a borzalmas hangerő előtt, és ha ez az erő nem lenne mégis ellenőrzés alatt, de Giacomini tud bánni ezzel az érthetetlen adottsággal, értelmesen énekel.

A primadonna Marton Éva, aki az előadás előtt a közönség türelmét kéri, nyári megfázás. Na persze, nagy szerep, hatvan fölött, mindig kockázat, de nem dőlünk be, egészséges, hallatszik, hogy rendben van a hang, nem is érti az ember, miért kell ennyire óvatosnak lenni. Az előadás után meséli Marton, hogy nem mert köhögni, nehogy a hurut megmozduljon. És köhint egyet. Döbbenetes: olyan szörnyűséges légcsőhurut fojtogatja, amihez nem kell fonendoszkóp, két méterre is elhallatszik, normális ember ezzel ágyban marad, és reménykedik, hogy nem lesz belőle tüdőgyulladás.

De nem ettől fantasztikus énekesnő, nem attól a fegyelemtől, hogy the show must go on, hurut ide vagy oda, itt a közönség, itt van Giacomini, rajta nem múlhat. Hanem mert tényleg nem múlik rajta. Ha Giacomini a hangját leszámítva nem tenor, akkor Marton Éva huruttal együtt is primadonna: úgy énekel, hogy a hangerő tekintetében sem marad le semmivel a tenor mellett, a második felvonás végén föl kell locsolni az érzékenyebb idegrendszerűeket, mert decibel decibel hátán. Úgy hal meg a darab végén, hogy a mellettem ülőnek látom a könnyeit, pedig ez csak egy koncert, a halált csupán az a mozdulat jelzi, ahogy az énekesnő leveszi a szemüvegét - nem énekel már tovább.

Van egy pillanat, még megy a zene, Marton torka kiszárad, lehajol, vizet vesz föl a kottaállvány mellett, kitekeri az üveg nyakát, iszik, mindezt a közönség előtt. A nézőtéren a fotós persze megérzi a képet, elsüti a gépet, csetten, az énekes is meghallja, odanéz. Ez a pillantás: ez Marton Éva, ez a primadonnaság, ez az opera. A többi csak ráadás.