Ami még nem megy át a rivaldán
- Egy előadásában nemrég úgy fogalmazott: meglehet, hogy a választóik valami zavart látnak a tekintetükben. Miért lenne zavar az önök tekintetében, illetve, ha visszanéznek, mit látnak a választók szemében?
- Van egy erkölcsi dilemma: Miként mondható el az embereknek, hogy a politikai és a hétköznapi erkölcs között időnként felmerülő különbség olyan helyzetet diktál, amelyben, ami igaz és helyes politikailag, nem feltétlenül igaz és elfogadható a hétköznapi erkölcs mércéje szerint.
- Vagyis?
- A kampányban három témáról beszéltem gyakran: a történelmi léptékű fejlesztésekről részletesen, a reformokról részlegesen, a kiigazításokról esetlegesen. Nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét. Ez politikailag racionális volt, mert megteremtette egy igaz fordulat esélyét. És fordítva: a közerkölcs szerinti igazság politikai hazugság lett volna. Ha ugyanis a költségvetés ügyei kerülnek a kampány centrumába, akkor semmiről nem beszélhetünk, amit a ciklusban meg akarunk és meg is fogunk csinálni. A kockázat tehát az volt, hogy nem juthat el az emberekhez az, ami történelmileg, társadalmilag és erkölcsi értelemben is a legfontosabb: át kell rendezni ezt az országot. Politikai tény, hogy ellenfelünk nem egyszerűen torzította az igazságot, hanem a hat éve járt hibás politikai úton akart továbbmenni. Azt hiszem, hogy a választóink ezt a helyzetet megértik. Hogy a legfontosabb az volt, hogy kitérjünk a csapdapolitika elől, ne maradjunk annak foglyai.
- Most már nem az ellenzék az érvényes vonatkoztatási pont, hanem a választó. Idézzünk pontosan, mert sérelmezi, hogy a média eltorzította egy mondatát. Valójában ez hangzott el az Új egyensúly csomag bejelentésekor: "kis túlzással azt mondanám, hogy nem kell félni, nem fog fájni - de legalábbis nem annyira, mint amennyire az elmúlt hónapokban nagyon sokan megpróbálták elhitetni, vagy megpróbálták jósolni". Tehát éppen azt mondta, hogy fájni fog. De ezt így soha nem közölte. Miért nem?
- Tehát fájni fog... A hétköznapi erkölcs szerint, ha vétleneknek fájdalmat okozunk, elnézést kell kérni. Miért nem történik ez meg? Mi hibádzik itt?
- Hasonlattal válaszolok. Egy középkorú és középosztálybeli pár szépen neveli a gyerekeit, segíti a szülőket is, mint ahogy az állam is egyre többet adott az elmúlt években. Aztán kiderül, hogy túlvállalták magukat: nem tudnak anynyit tenni, mint addig. Mi legyen? Egy kicsit vissza kell venniük. Most szégyelljék magukat, mert többet adtak, mint amennyit kellő előrelátással hosszú távon képesek voltak? Ez a mi kérdésünk is. Ennyit kell megbeszélnünk. Ez nem öröm senkinek. Sem szülőnek, sem gyereknek, sem nagyszülőnek. Ezért használok én is különféle kifejezéseket: fájdalmas, kellemetlen, szúr... Mit csináljunk? Nem megy enélkül. 2001-ben a Fidesz letért a racionalitás pályájáról, úgy tett, mintha az ország már bármit megengedhetne magának. Az MSZP a választási kampányban elfogadta Orbán Viktor alternatíváját. Kormányon is. Orbán 2005 őszén megajánlotta ugyanezt, még rá is ígérve egy jókorát. A politika egyre inkább a fogyasztói mentalitást szuggerálta a választókba. Ezt a kesztyűt azonban már nem vette fel az MSZP: nem a fogyasztásról, hanem a fejlesztésről beszéltünk a kampányban. Igaz, ezt a szakítást csak a vájt fülűek vették észre. S szó, ami szó: nem is mondtuk hangosan.
- Az ön által példaként említett család feltehetően tényleg nem hallotta meg. Ilyenkor a családok közel húzódnak egymáshoz, leülnek és megbeszélik, kire mi vár a nehezebb helyzetben. Politikára lefordítva: miért csak februárban lehet országértékelő beszédet tartani? Miért csak a kampányban lehet az országot járni?
- Megbeszélni? Most is ezt tesszük. Kezdtem az Országos Érdekegyeztető Tanácsban, folytattam a Közgazdasági Egyetemen, a jövő héten megyek Csepelre, oda, ahol a kampányban is voltam. Az ellenzéki pártokkal csak próbáltam beszélni, velük nem lehetett igazán. Valóban: beszélni kell. Mert ahogy a magánéletben, itt is a felismerés a legkeservesebb. Annak belátása, hogy mást kell tenni. A tipródás: hogyan mondjam el? Utólag persze leegyszerűsödik minden. Hogyan? Hát úgy, ahogy van. De hogy is van? 2004-től 2005 szeptemberéig azt hittem, hogy nyugodt tempójú átalakításba kezdhetünk. Aztán, amikor kiderült, hogy például az autópálya-építés költségei nem vihetők ki a költségvetésből, világossá vált, hogy kevés az idő. És a tér is: az ellenzék ekkor jött azzal, hogy az áram árát tíz százalékkal csökkenteni kell, mert luxusprofit van benne. Kereshetjük most a szavakat arról, hogy meddig tart a felelősségünk, de inkább előre kell menni. Két hete kormányzunk, s azt gondolom, világosan látható, merre indulunk.
- Bizonyos szempontból látható. Csakhogy a megszorítások a pénzről szólnak. A reformok - az egészségügytől a felsőoktatásig - szintén aligha írhatók le a pénz szerepe nélkül. Miközben pedig az ígéretek szerint nem ez határozná meg a ciklust, hanem például az ügyfél, a diák, a tanár, a beteg és az orvos - mindannyiunk - méltóságának visszakövetelése.
- Van egy kényszerű belső időrend. Az első mozzanat nem lehet más, mint a pénzügyi kiigazításé. A második fázis bonyolultabb. Csak egyelőre azt tapasztalom, hogy nem jön át a nyilvánosságba. Azok a tartalmak, amelyek pénzben nem fejezhetők ki, elvesznek. A parlamenti beszédemben alig volt szó pénzről: azt mondták rá, üres. Ha a felsőoktatás ügyeiről elmondom, hogy átjárást akarunk biztosítani a költségtérítéses szférától a legjobbaknak az állami finanszírozáshoz, akkor ezen átsiklik mindenki, pedig itt nagy igazságtalanság van.
- Ha bevezetik a tandíjat, akkor ismét a pénzről kell beszélni...
- Bizony a pénzről is beszélni kell. Meg arról is, hogy éppen ideje, hogy összenyitottuk az állami meg a fizetős felsőoktatást. Megengedhetetlen, hogy a kevésbé tehetős családok gyerekei vannak a fizetős oktatásban - mert azok a középiskola végéig már kellő hátrányokat összeszedtek -, és a tehetősebbek messze felülreprezentáltak az ingyenesnek mondott állami egyetemeken. Aztán ha egyszer bejutottál, akkor hiába vagy kiváló, vagy éppen csak elégséges, már nincs út se fel, se le. Ez igazságos? A hallgató ne fizessen, mondják. De hiszen kettőből egy ma is fizet. Csak nem az, aki lusta és tehetős. Teljesítménykényszer és szociális támasz. Ez már igazságos, és előre visz. Csak a perc mindig megöli a távlatokat. Mondok egy példát: itt volt Bush amerikai elnök, aki ezzel a gesztussal 17 év után szimbolikusan is beemelte Magyarországot a győztesek közösségébe. Mégis: csak a vízum érdekel mindenkit. Szégyentelenül a percnek élünk. Lekezelően bánunk mindennel, ami ezen túl van. Sokszor nem az a kérdésünk, hogy milyen, hanem csak az, hogy mennyi.
- A miniszterelnök elmondhatná, hogy milyen. Ahogy a kampányban "átjött" a médián, ebben a helyzetben is képes lehet erre. Lenne rá ok.
- A kampány nem a semmiből született. Megelőzte a 2005-ös MSZP-kongresszus, a könyvem, a korai imázskampány, így kristályosodott ki, hogy mit is szeretnénk elmondani egy új országról. Most nagyon gyorsan változó körülmények között ezt meg is kell csinálni. Két hete állt fel az új kormány, s úgy gondolom, egyre inkább sikerül megtalálnunk a mondatokat, amelyekkel eljutunk az emberekhez. Nem tudnak ebben tanácsadók segíteni: magunknak kell kiszenvednünk őket. Szenvedek ezzel még én is, a környezetem nem kevésbé, s ahogy nézem, az egész balliberális értelmiség. De szerintem menni fog: sokkal tisztábbak a mondataink, mint akár csak két hete is voltak.
