Az indulás előtt fél perccel nyílt a tolóajtó, és begurult egy hatalmas csomagtorony. A másfél méteres pakk mögött egy alig magasabb asszony szuszogott. A csomagot beállította a két üléssor közé, úgy, hogy se ki, se be nem lehetett lépni attól.

- Nem akar ide ülni inkább, és akkor elfér a pakk? - kérdeztem tőle rögtön, mert nem szeretek bezárva lenni.

- De hát ott maga ül.

- Kérem, én szívesen átadom helyemet - s már szedelődzködtem is. Miközben helyet cseréltünk, megemeltem a csomagot, bidva nehéz volt, legalább negyven kiló. Miután ő körülményesen elfészkelt az ablak mellett, muszáj voltam megszólítani.

- Szlovákiába lesz az út?

- Á, dehogy. Csak ide, Szokolyára - mondta a hölgy. (Pontosabban ilyesmit mondott, de nem egészen; a helységneveket e közleményben, nem akarván a hölgy beazonosítását elősegíteni, önkényesen megváltoztattam. Úgyhogy kedves szokolyaiak, ecseriek, ne is kezdjenek el spekulálni.)

- Csak, mert ekkora pakkal nemigen szoktak ezen a viszonylaton utazni.

- Költözködök.

- Költözködik?

- Igen.

- Így? Vonattal?

- Igen.

- Hát persze, ha ennyi a holmija, akkor valóban fölös lett volna kocsit fogadni.

- Dehogy ennyi. Minden hét végén kihozok egy ekkora adagot. Ez már a huszonkettedik forduló. És van még legalább ugyanennyi. De még mindig olcsóbb, mint ha fizetnék egy kocsit.

- Hm. És, már ne haragudjon a tolakodásért, de megkérdezhetem, hogy honnét költözködik?

- Innen Ecserről.

- Ecserről?

- Ecserről.

- Szokolyára?

- Szokolyára.

- Az szép. Ecserről a vonat a Keletibe érkezik.

- Oda bizony. No, de várjon, uram. Tudja, hol lakok én Ecseren?

- Hát, ha így kérdi, akkor azt sejtem, nem éppen a vasút mellett.

- Bizony, uram, nem éppen. De éppen hat kilométerre attól. Az enyém Ecser legszélsőbb háza. Egy órát gyalogolok a vasútig. És az út felén nincsen járda, se kövesút. Porban, sárban húzom a csomagot.

- Gondolom, a vonat teli van.

- Pontosan. Honnan tudja?

- Kétszer jártam Ecseren. Mindkétszer a zsúfolt peronon álltam.

- No, állok én is mindig a Keletiig.

- Ahol aztán maga evvel a pakkal lelépcsőzik az aluljáróba.

- Pontosan.

- Ami maga az inferno. A mocsok. Alig tudja magát keresztülvágni. Onnan fellépcsőzik, és fölszáll a trolira. Azzal átmegy a Nyugatiba. Ott lemegy az aluljáróba. A szennybe.

- Nagyon jól látja.

- Ott felszáll a vonatra.

- Most kivételes dolog, hogy ilyen korán és csütörtökön megyek. Legtöbbször péntek délután megyek. És állok. A zsúfolt peronon, a klozetajtó előtt.

- Aztán leszáll a cuccal Kismaroson.

- Le.

- És vár a kisvasútra. Vagy a buszra.

- Várok.

- Aztán elzötyög Szokolyára.

- El. És aztán elindulok a házhoz.

- Amiről már sejtem, hogy hol lehet.

- Az erdőben, jó félóra gyalog, földúton, fölfelé. Közben van két vízmosás. Az egyik még csak hagyján, de a másik két méter széles és mindig bőségesen zubog benne a víz. Száraz lábbal átkelni rajta képtelenség.

- Hát igen. De akkor már mégiscsak ott van a háznál.

- Ott vagyok.

- És szép ott fenn az erdőben az a ház.

- Szép a rosseb. Egy vityilló. Se víz, se villany, se semmi. Egy forrás van. Két kilométerre.

- De biztosan szép a kilátás.

- Erdőt látok. Fákat. Sok fát. Tölgyet, bükköt, fenyőt. Rosseb tudja mit. Fát. Semmi mást nem látok, csak fát. Fát. Nagyon sok fát.

- Hm. És mit mondott, ez hányadik forduló?

- Huszonkettedik.

- És még vissza van ugyanennyi.

- Legalább.

- És, ne haragudjon, ha megkérdezem, de... ilyen szörnyű volt a pasas?

Száraz, kerek kék szemével nézett egy kicsit rám.

- A férjem? Egy iszonyat. Vadállat.

- Mennyit húztak le együtt?

- Harmincegy évet.

- És... volt ebből pár szép is legalább?

- Két óra tán. Nem. Annyi se.

- Hát... nem haragszik meg asszonyom, ha azt mondom, hogy nincsen több kérdésem? További jó költözködést!

Még egy negyedórát vonatoztunk kettesben, de többet nem szóltunk egymáshoz a köszönésig.