" Ezekkel a meleg szavakkal ajánlotta a székesfővárosba látogató vidékiek figyelmébe a rendőröket az 1910-ben a Szent István Társulat gondozásában megjelent Nagy Budapest szerzője, Horváth E. János.

S bizony nem véletlenül. Hiszen az útikalauz írója két és fél, sűrűn szedett oldalon keresztül sorolta ezután a Budapest-szerte föllelhető, "nem becsületes" alakok trükkjeit. Azokét a "mindenféle kutyahájjal kikent-kifent" tolvajokét, csalókét és lopókét, akiknek horgára könnyen ráakadtak a mit sem sejtő vidéki atyafiak. Ők már a vasútállomáson lesben álltak, hogy a vonatról épp csak lecihelődő embereknek felajánlják, cipelik helyettük a pakkot - hogy aztán meg se álljanak vele a rejtekhelyükig. Mások a peronon ugrottak a nyakukba, ölelték-csókolták őket, majd zavartan odébbálltak, hogy összetévesztették őket valakivel - ám a tárcájuk, órájuk ekkor már rég az ő zsebükben volt. Akadt, aki jó és olcsó szállást kínált, aztán zsiványtanyára hurcolta gyanútlan áldozatát, mégpedig olyanra, ahol "egy ember élete bliktri". S ha épen, kifosztatlanul jutott is ki a vidéki a pályaudvarról, odakint újabb veszélyek leselkedtek rá: kifoszthatták a villamoson vagy az omnibuszon, esetleg bármilyen csoportosulás közepén.

A szerző szerencsére jó tanáccsal is szolgált. Azt ajánlotta, a Budapestre látogató gombolkozzon be alaposan, és a pénzes bugyellárisát rejtse a mellénye zsebébe, kézközelben csak az aprópénzt tartsa. Óráját erős, hosszú láncon hordja, a fülére húzzon "gummi erősítőt". Írja föl a bankók számát, az óra ismertetőjegyeit. S ha mégis megtörténne a baj, hát azonnal hívjon rendőrt.

"A rendőrségnek ez idő szerint 650 belső embere, hivatalnoka, 2000 gyalogos, 200 lovasrendőre, összesen kerekszámban úgy 3000 alkalmazottja van" - szögezte le Horváth E. János, jelezve, hogy ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Nem is akármilyen: a korabeli útmutatók szerint nyolcvan rendőrőrszoba szolgálta a XX. század elején bajba jutottakat. Értelemszerűen megerősített egység volt minden pályaudvaron, de ha a vidéki utas kijutott mondjuk a Keleti indóházából, hát a közvetlen környékén is éber őrszemek sokasága leste a segélyhívását. Négy-négy rendőr szolgált a Baross tér és a Rottenbiller utca sarkán, a Garay téren, akárcsak a Murányi utca és a Csömöri út sarkán, majd kicsit odébb, a Rottenbiller valamint a Damjanich, illetve a Dohány utca sarkán. Mindegyikük az István út 17. alatti őrszobához tartozott.

Elképzelhető persze, hogy mindezek után már a Nagy Budapest szerzője is úgy érezte, keltett némi félelmet a fővárosba látogatókban. Dörgedelmeit mindenesetre a következő szavakkal zárta: "Ami pedig a legfontosabb, ne ijedjen meg senkitől. Ne üljön föl ijesztésnek, mert a gazemberek mindig ezzel puhítják meg kiszemelt áldozataikat."