Tanösvényen az ötvenes évek
Erzsébet téri buszpályaudvar, siófoki meteorológiai állomás. Tíz év sem telt el az egyik (1949) és a másik (1956) felépítése között, így aztán nem csoda, nem is látunk közöttük igazi különbséget. Letisztult formák, a funkcióhoz igazodó megjelenés, nagy üvegfelületek, praktikum - kiváló, modern épület mindkettő. Csak éppen lezajlott közöttük az egész magyar szocreál. Megtervezték és részben felépítették Dunaújvárost és Csepel központját, felhúztak temérdek ipari létesítményt, megszületett a miskolci pártház vagy épp a tolnai kultúrház. Szárba szökkent és elhalt egy kísérlet. Megvalósult épületeit régen megszokta a szem.
Az ötvenes évek építészete ma amolyan megtűrt rokonnak számít: nem nagyon szeretjük, még kevésbé ismerjük. Nem véletlen, hogy a hagyományosan szeptember harmadik hétvégéjén megrendezett kulturális örökség napjain idén éppen ezt a korszakot szeretnék reflektorfénybe állítani. "A fél(t)múlt építészete" címmel hirdették meg annak a két napnak a központi témáját, amelynek során szabad a bejárás a nyilvánosság elől egyébként elzárt helyekre is. Ilyenkor szabadon látogatható számos közhivatal, ipari létesítmény, kormányzati épület, sőt lakóház is. Az emberek pedig igencsak rákaptak a bekukucskálás ízére: tavaly már több mint 200 ezren fordultak meg a mintegy 400 megnyitott helyszínen és a száz meghirdetett sétán.
A baj csak az - mondja Kertész Margit, a programot szervező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa -, hogy az idei téma mintha elriasztaná a települések vezetőit. Hiába, hogy '56 októberben esedékes ötvenedik évfordulója önmagában is ráirányítja a figyelmet a korszakra, s hiába, hogy minden magyar polgármesternek névre szóló felhívást postáztak, eddig jó, ha száz visszajelzés érkezett - ráadásul elenyészően kevés köztük az ötvenes évekbeli épület. Az okokat Kertész Margit is csak találgatja. Talán a közmegegyezés szerint nem éppen "szép" mivoltuk, talán a hozzájuk kötődő kellemetlen emlékek ítélték ezeket a házakat korai feledésre.
Pedig bizonyára nemcsak az építészeti ínyencek, hanem a lakóhelyük története iránt érdeklődő civilek is szívesen felkeresnék az egykori Népstadion hétköznapokon nem bejárható tereit, a Műegyetem R épületét vagy a "tanösvényen" is végigkövethető dunaújvárosi házakat. És akkor még szót sem ejtettünk azokról a lakóépületekről - például a Honvéd utcában vagy az Üllői úton -, amelyek többet mondanak erről a korszakról, mint a legtöbb tankönyv.
Nem véletlen, hogy az örökségnapokkal egy időben a KÖH kiállítást is nyit majd a korszak jellemző épületeiről. Prakfalvi Endre és Fehérvári Zoltán fényképeken és tervrajzokon mutatja be azt a folyamatot, ahogy a háború utáni újjáépítés lázában a két világháború közöttit folytató, modern építészetet egyszer csak - szovjet mintára és határozott pártutasításra - fölváltotta az épületekre a hazai klasszicizmus formakincsét aggató szocreál. Bemutatják a legjellemzőbb házakat, majd azt is, hogy mindez hogyan ért véget, hála a hruscsovi fordulatnak; igaz, a siófoki meteorológiai állomást még az újabb direktíva előtt tervezte meg Molnár Péter.
Ha valóra válnak a tervek, szeptember harmadik hétvégéjén mindezt élőben is láthatja a közönség. Bebocsátást nyer a fontos épületekbe, szervezett sétákon látogathatja végig az ötvenes évek - vagy akár '56 - kitüntetett helyszíneit. Akárcsak mindazokat a régen bevált helyeket, amelyek évről évre több érdeklődőt vonzanak. Tavaly többek között a várbeli teherelosztó központ, az Országos Levéltár és a Szent György téri romépület volt tömegek célpontja. Az idén alighanem csatlakozik hozzájuk a hajdani zsámbéki légvédelmi rakétabázis, ahol ezúttal kiállítást is nyitnak. Kertész Margit egyébként már azt is tudja, hogy jövőre a klasszicizmus, aztán az egyházi épületek lesz a kiemelt téma. Talán hamarosan eljön az ideje a baltikumi ötlet honosításának is: ott már a legveszélyeztetettebb, omlófélben lévő műemlékeket is reflektorfénybe állították.
