Kicsit körbelengte valami büdöske a Scala zenekarának koncertjét. Daniele Gatti nemrég járt Pesten, és nem éppen osztatlan sikerrel vezényelt, a nyár is igyekszik; ki az, aki ilyenkor csodát vár, vagy csodát teremt? A Művészetek Palotája nagyon nem volt tele, érezhető volt, hogy sokan az olasz kultúrát inkább az Olaszország-Ghána labdarúgó-mérkőzés tanulmányozásával kívánják magukba szívni. Ami azt illeti, nekem maestro Gatti is gyanús, csak egyetlen ráadásra volt hajlandó, talán az órájára nézett, és elcsípte még a második félidőt.

Ehhez képest, sőt nem csak ehhez képest volt igazán jó a hangverseny első része. A végzet hatalma nyitánya először csak poénosnak tűnt, mert a karmester úgy intette be a baljós akkordokat, hogy közben ritkás haját is meglibbentette a pálcával, de a zenekar szokva van ehhez a tréfához, nem röhögtek, inkább fújták. Jól fújták, jól is húzták. Mindig meglepő, amikor kiderül, hogy ez a mű nem feltétlenül banális csinnadratta, vagy nem csak az, cincogni is lehet, de rendesen hegedülni is, és a hegedűkkel szemben megszólalnak a brácsák, hallani a hazai előadási gyakorlatban elsatnyult szólamokat, és a Verdi-nyitányok fenséges banalitásából csak a fenséges marad, a banalitás eltűnik.

Puccini a folytatás, a Manon Lescaut intermezzója, és egyrészt ájulat, ahogy a szólóbrácsa megszólal, másrészt mégis ez az autentikus értelmezés, ez a bátran érzelmes muzsikálás, amely azt mondja, hogy zenélni szívből kell. Sokszor panaszkodunk, hogy a világ nagy zenekarai elveszítik saját hangjukat, mindenki egy ízlésnek akar megfelelni. A Scala-zenekar nem: itt nem számít a divatosan száraz, csiszolt virtuozitás, mindenki énekel, akármilyen hangszer van a keze ügyében. Világos az is, hogy az érdem elsősorban nem a karmesteré, száztíz éve játsszák a darabot a Scalában, rajta van Puccini, Toscanini, Serafin keze nyoma, lehet máshogy, de jobban nehéz.

A Scala éneklő játékstílusa kevésbé érvényesül Respighi művében, a Róma kútjaiban: a Trevi-kút hullámzik, bömböl, szól az orgona, nem illik össze már semmi. A két halk szélső tétel így is merengővé teszi az embert, megkondul végül a Szent Péter harangja, hangturizmus, Italia, ti amo.

A második rész messze nem ilyen idilli. Csajkovszkij 5. szimfóniája sok szempontból rázósabb, gondban vannak a szólisták. Az első tétel legemlékezetesebb szereplője az első klarinétos, aki szörnyű kelepelést rendez, a második tételt a szólókürtös uralja, aki végig kötélen táncol, minden hangja bizonytalan, aztán mikor már majdnem vége a szólónak, be is fújja a gikszert. A zenekar egésze zilált és szutykos, az interpretáció enyhén szólva is hatásvadász és bombasztikus, csak annyiban szórakoztató, amenynyiben a nagyszabású ízléstelenségek lenyűgözik az embert. A ráadásban azonban minden a helyére kerül, és utóbb a csapat is nyer kettő-nullra, azzurro pedig magyarul azt jelenti, mindig kék fent az ég.