Félreformok, félmegoldások

Vass Lajos került miniszteri biztosként a Magyar Állami Operaház élére.

Legelőször a társulattal kell valamit kezdenie. Sok embert kell elbocsátani, s ez fájni fog. És megint a nagy magyar óvatosság miatt fog elbukni a dolog, marad minden a régiben. A pozícióját féltő közalkalmazotti gárda mindenkire halált fog kiáltani, aki ellene tör. Ráadásul rengeteg pénzbe kerül a tisztogatás. Mit lehet tenni?

Újra kell kezdeni. Nulláról. Az Opera összes szerződését megszüntetni. Mindenkit elbocsátani. És aztán tiszta lappal újra elkezdeni: felépíteni egy társulatot. A nagy tisztogatás, a ház kiürítése, gondolom, elvisz egyévadnyi pénzt. Vagy kettőt. Hármat. Mindegy. Ennek folyományaképpen nem lesznek előadások az Operában, nem lesz új bemutató, nem lesz semmi. Látva az ebben az évadban bemutatott produkciókat és ismerve a jövő évad tervét, komolyan gondolom: nem kár. És ott állna két ház üresen. Az Erkelt mondjuk, kiadnák vagy bezárnák. És a Magyar Állami Operaház épülete végre kicsit azokhoz kerülne, akik tudnának is vele mit kezdeni. Lenne egy-két évad, amikor megpróbálhatnánk valamit behozni abból a mérhetetlen elmaradásból, mely a hazai operajátszást jellemzi. Lennének kis költségvetésű, kísérleti előadások, fiatal énekesekkel, zeneakadémistákkal, rendezne Kovalik és Zsótér, Mundruczó és Balázs Zoltán, a nagy üres térben, kis zenekarral, kevés jelmezzel. Meghirdetnék a „kísérleti évadot”, ebből még turisztikailag is lehetne profitálni. Az operarajongók tiltakoznának, de ezer bocsánat: a ház őket szolgálja ki időtlen idők óta a poros, színháziatlan előadásokkal, most várjanak egy-két évet, jobb lesz nekik is. Lennének barokk operák és kortárs művek, prózai színházakkal való koprodukcióban „crossover” darabok, lenne végre Lully és Rameau, zeneakadémiai vizsgák és bármi, ami friss, ami más. A színházhoz semmi sem kell, csak emberek kellenek. Énekesek vannak, rendezők vannak, és nézők is lennének, hát rajta: egy kicsit vegye birtokba a házat az új generáció. És amíg ez a „fesztivál” zajlik a színházban, közben szerveződne egy új társulat. (Vass Lajos erre az újjáteremtésre nagyon alkalmas.) Felépülhet a semmiből egy új magyar Operaház, mely végre talán versenybe állhat az igazi operakultúrájú nagyokkal. Ne próbáljunk úgy reformot csinálni, hogy a néző ebből lehetőleg ne vegyen észre semmit. Vegye észre: valami történik. Legyen szövetséges. Úgyis ki kellene nevelni egy új operabarát generációt. Tegyük fel, hogy felújítanák az épületet: bezárna a ház. Hát legyen ez olyan: újítsuk fel az Operát, de ne a stukkókat, hanem az embereket.

Mindez kivitelezhetetlen. Gazdaságilag nonszensz. Talán emberileg is. De a félreformok csak félmegoldásokhoz vezetnek. Ki kell üríteni az Operaházat. Nem felrobbantani, csak evakuálni. És újra kezdeni, amit sok évtizeden át elrontottak. Hátha tényleg létrejön valami, amiért megéri. Hátha létrejön egy színház. Mert az már régen nincs. Opera van, színház nincs. Szép lenne.

Almási-Tóth András
színházrendező

Poszt, hivatás

Füzes Oszkár nagyon nincs kibékülve azzal, hogy a Külügyminisztérium élén immár nem hivatásos diplomata áll, és attól tart, hogy a tárca ugyanúgy „leértékelődik”, ahogy a HM, ahol már 1990 óta „amatőrök ülnek” (Verébágyú, június 3.).

Szerintem a miniszterségnek nem okvetlenül kritériuma, hogy a posztra állított személynek szakirányú végzettsége legyen. Akár van ilyen végzettsége, akár nincs – politikus, akinek az a feladata, hogy az apparátust a kormány által meghatározott útra és úton irányítsa. Magyarországnak mind a mai napig legsikeresebb közlekedésügyi minisztere a 44 éves korában elhunyt Baross Gábor, akit kortársai vasminiszterként emlegettek, megyei tisztviselőből lett minisztériumi államtitkár, majd miniszter. Három legkiválóbb közoktatási miniszterünk: Eötvös József, Trefort Ágoston, Klebelsberg Kunó egyike sem volt pedagógus. A két világháborúból is győztesként kikerült Anglia, Franciaország és USA védelmi miniszterei következetesen civilek.

A külügyi apparátus irányítása nem igényel mindenképpen karrierdiplomatát, még ha most sokan csodálkoznak is azon, hogy új külügyminiszterünk pszichiáter, sőt – horribile dictu – nő. Emlékeztetnék arra, hogy Ernest Bevin, az Attlee-kormány sikeres külügyére eredetileg dokkmunkás volt, George Marshall USA-külügyminiszter – a Marshall-terv névadója – ugyanúgy négycsillagos tábornok volt, mint későbbi utóda, Colin Powell. A húsz éven át volt NSZK-, illetve német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher és egyik utóda, Joschka Fischer ugyanúgy nem voltak hivatásos diplomaták, mint Jeszenszky Géza és Martonyi János.

Ami pedig női mivoltát illeti: jelenleg Ausztriának, az Egyesült Királyságnak, az Amerikai Egyesült Államoknak a külügyminisztere a gyengébb nemhez tartozik. A gyengébb jelző – amint az köztudomású – a nők testi felépítésére, nem pedig szellemi képességeire vonatkozik.

Dr. Del Medico Imre
Budapest

„A vizesek” – szárazon

Szép és megkapó megemlékezést írt Gombár Csaba (A vizesek, május 27.) a tavaszi árvízi védekezések ritkán említett szakirányítóinak méltatására. Talán túlságosan is szépet. Hiszen a „vízügyi szolgálat” vagy „vízügyi főigazgató” ma már nem létező fogalmak: legfeljebb a műszaki történelem részei. Honnan tudtak volna a „vizesek” 14 ezer embert bevetni „a gátakon dolgozó 15-20 ezer emberből”, amikor az öszszes létszámuk – beleértve a hivatalok takarítószemélyzetét is – a négyezret sem éri el? Az árvízvédekezést ellátó szak-személyzet is csak úgy jött öszsze, hogy a gátak ismerői, a nyugdíjas vízügyi mérnökök, technikusok és gátőrök – gyakran „társadalmi munkában”, önként – vállalták kollégáik segítését.

„Művezetőtől felfelé mindenkit el kellene zavarni a víz-ügytől”. „1979 óta tudom, mennyire műveletlen ez az egész vízügyi társaság” – e régebben sokat idézett kijelentések Szentágothai János egykori akadémiai elnöktől származnak, és jellemzőek a rendszerváltás körüli évekre. Csoda-e, hogy aki tehette, elhagyta a vízügyi pályát, és a pályaválasztó ifjúság messzire kerülte a vízügyi szakirányt? Ki lenne annyira botor, hogy olyan szakterületet válasszon, ahol szinte évenként átszervezések, létszámcsökkentések várják, és amelyet szinte gyarmatosítottak a környezetvédelem területéről nyakukra küldött „irányítók”?

Kedves Gombár Csaba, nem tudta volna a most megjelent cikkét 1990-92-ben megírni? Nem befolyásolhatta volna rádióelnök korában a rádió egyes műsorait ebbe az irányba? Mostani szép mondatai hasonlítanak egy nagyérdemű halott feletti emlékbeszédhez, amely a megboldogultat már nem támaszthatja fel. Megmarad a mai helyzet (amíg új átszervezés és létszámcsökkentés nem jön): nem lesz olyan egységes központi szervezet, amely a szakterületet irányítani és fejleszteni tudná.

Amikor a környezetvédelem és a vízügy (kényszer)házasságát látom, mindig a Hajmási Péter, Hajmási Pál című dalocska jut az eszembe. Általában: környezetvédelmi minisztériumról és miniszterről szólnak hírek: megmarad a Péter, elmarad a Pál. Ha azután baj van, mint az idén áprilisban, a Péter marad el, viszont visszajön a Pál: a minisztérium és bármely képviselője hirtelenjében „vízügyi” lesz. Azután a veszedelem múltával: visszajön a Péter, elmarad a Pál.

Az áprilisi árvízi védekezés sikere a védekezők szervezettségén és összefogásán túl a többször meggyengített és megalázott vízügyi szakembergárda hivatástudatát dicséri. A töltések kezdődő meghibásodásait a képzett és gondos segédőrök észlelték és jelentették. A szükséges védelmi munkákat vízépítő mérnökök tervezték és szervezték, azok végrehajtásában fontos volt a szerepe a vízügyi gátőr- és technikusgárdának. Sajnálatos, hogy a hírközlő szervek a vízügyi szakszemélyzet megszólaltatását mellőzték leginkább. A vízügyi szolgálat megerősítése, önállóságának visszaállítása, értékeinek elismerése múlhatatlan feltétele annak, hogy az árvizek fenyegetéseivel szemben a jövőben is sikerrel állhasson helyt.

Remélem, hogy ennek elismertetésében Gombár Csaba és mások (például a sajtó, a rádió, a televízió) a „vizesek” s ezzel az ország segítségére lesznek a jövőben.

Vágás István
a műszaki tudomány doktora, az MTA Hidrológiai Tudományos Bizottsága elnöke

Mit példázunk?

A Népszabadság május 24-i számában Kóka János miniszter úr rossz példaként felsorol néhány akadémiai kutatóintézetet, melyek nem nyújtottak be szabadalmakat a vizsgált időszakban. Megemlíti közöttük az Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetet (ÖBKI) is, amit több mint egy éve van szerencsém igazgatni.

Mivel Kóka János az üzleti élet követelményeiből merítve nem tesz különbséget különböző tudományágak képviselői között, nem árt, ha röviden tisztázzuk, mi az ÖBKI deklarált feladata, s milyen szabadalmak képzelhetők el ebben a tevékenységi körben.

Az ökológiai kutatások célja feltárni az élő rendszerek működését, állapotát, sérülését a populációktól a közösségeken keresztül egészen a bioszféráig.

Miért fontos ennek kutatása Magyarország számára?

Elődeink és kortársaink felhalmozott eredményei alapján tudjuk, hogy az ökológiai rendszerek szolgáltatásai és a természeti tőke alapvető jelentőségűek a Föld életfenntartó rendszerében. Ennek a szolgáltatásnak a becslésére ma már közgazdasági mutatókat is használnak. Vezető kutatók kiszámolták, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások évente a globális gazdaság kb. másfélszeresét nyújtják, ami 33 billió dollárnak felel meg. Ezeknek csak kis részét jelentik az élelmiszerek, a nyersanyagok vagy pl. az árvízvédelem és a klímaszabályozás. Az értékteremtés fele meglepő módon a talajképződésből keletkezik. Ha az élő rendszerek sérülnek, a szolgáltatások is sérülnek, és egy bizonyos szint alatt összeomlanak. Az ilyen összefüggések megértése képezi a sokat hangoztatott fenntartható fejlődés alapját. A természetes rendszerek – mint a növényzet vagy a vízi élővilág – működését ma már az emberi használat tükrében elemezzük, így eredményeink hozzájárulnak a fenntarthatóság pontos kereteinek meghatározásához. Az ÖBKI kutatásai olyan fontosabb hazai ökológiai problémákra fókuszálnak, mint az éghajlatváltozás, a tájhasználat változása, a biológiai sokféleség csökkenése, a biológiai invázió és a tápanyagterhelés.

Felelősségünk kiterjed Magyarország természeti örökségének leírására, állapotának elemzésére és a várható változások becslésére is. A Pannon biogeográfiai régió legnagyobb területe hazánkra esik, ennek európai szintű védelmének feladatait is jórészt Magyarországnak kell ellátnia. Ennek érdekében az ÖBKI szorosan együttműködik a természetvédelem hivatásos szerveivel. Munkatársaink részt vesznek pl. a biológiai sokféleség monitorozásában, az Erdőrezervátum Programban, így jelentős szakmai hátteret biztosítunk a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium feladatainak ellátásához. A Botanikus Kert fenntartásával további élővilág-megőrzési, közművelődési, oktatási funkciót látunk el.

A felsorolt tevékenységek eredményeit tipikusan nem a piaci és vállalkozói szféra, hanem az állam hasznosítja. De ez nem is csoda, hiszen a társadalom az államtól várja el, hogy a biztonságot, az egészséget, az egészséges környezetet és általában a jólét nem gazdasági aspektusait biztosítsa. Kevéssé valószínű, bár nem zárható ki, hogy az ökológiai kutatások során piacon is hasznosítható eredmények szülessenek. Ha megvizsgáljuk a világ legnagyobb, 1993 óta ökológiai kutatásokkal foglalkozó hálózatát (International Long Term Ecological Research Network), eredményeik között egyetlen szabadalmat sem találunk. Adathasznosítási licencek mindössze kilenc esetben keletkeztek, pedig huszonhat amerikai kutatóhely és további harmincegy partnerország intézményei működnek együtt. Köztük van a mi intézetünk is.

Ugyanakkor felismerjük azt, hogy a felgyorsult, globális világban változtak az elvárások a kutatókkal szemben. Meg kell mutatnunk, hogy a társadalom számára is hasznos munkát végzünk, még ha ennek eredménye nem is feltétlenül rövid távon jelentkezik. Az eladható termékben jelentkező haszon azonban nem lehet kizárólagos mércéje a társadalmi fontosságnak. Az életminőséget a gazdasági jólét mellett a környezet minősége is meghatározza. Ennek egyik élő bizonyítéka a tehetősebb emberek kiköltözése a természetközeli ingatlanokba. Nem véletlenül mondta Robert Kennedy, hogy a GDP mindent mér, csak azt nem, amiért érdemes élni.

Ezért sürgető az a társadalmi szemléletváltás, mely a szűk gazdasági érdekek mellett a hosszú távú környezeti jólét feltételeit is figyelembe veszi. Ez jelenti ma azt a modern világszemléletet, amit az ENSZ megrendelésére végzett 2005-ös elemzés is széles körben terjeszteni kíván (Millenium Ecosystem Assessment).

A szemléletformálásban, a környezettudatosság növelésében az ökológusoknak jelentős felelőssége van. A társadalmi kommunikáció erősítését ezért a kutatóknak is tanulni kell. Elindultunk ezen az úton, de még sok a tennivalónk. Feladataink elsősorban ezen a téren bővülhetnek ki, bár nem lehetetlen, hogy – tudomásul véve a piachoz igazodó követelményeket – a jövőben szabadalmakat is benyújtsunk az élővilágra vonatkozó adatkezelések módszereivel vagy környezeti modellek hazai adaptációjával kapcsolatban.

Kutatásaink társadalmi jelentőségének elismerését azonban elsősorban a természetvédelmi szervezetek részéről történő folyamatos foglalkoztatásban, a hazai és nemzetközi pályázati sikerességben látom, hiszen a kutatási forrásokat kizárólag pályázatok útján nyerjük el.

Török Katalin
az MTA ÖBKI igazgatója