Aztán, ki mit kér, megkapja. Van, aki csak kap egy maszkot, egy dekoltázst, egy kis kézmelegítést, lábmelegítést, kifizet százhúsz dollárt, és már megyen is.

Mi is megyünk. Vonaton Pestről kifelé. Útitársam Gabi, Marinak unokatestvére. Tizenegy éve hagyta ott nagyon szép és nagyon szegény szülőhazáját, Gömörországot, hogy szerencsét próbáljon a Pennsylvaniában. Most hazalátogatott egy hétre. Visszafele benézett két napra hozzánk. Én vonatozom ki Pestről Verőcére őt. Kérdezgetem, persze, Újpestre már el is mesélte a kezdeteket.

Gabi a rozsnyói kórházban volt ápolónő, közben ott és Pesten elvégezgetett mindenféle masszírozó iskolákat. Egy szlovák kolleginája hívta ki, egy szintén földi, bizonyos Simon küldött repülőjegyet. Gabi két nagy kamaszlányt és egy nagy férjet hagyott hátra, utóbbitól elvált elébb. Ötven dollárja volt, mikor útra kélt, angolul még ötven szót sem tudott. Pár napot lakott a szlovák lánynál, majd lengyelek közvetítették ki neki - háromheti bérért - az első munkát. Indulásként egy rákos asszonyt ápolt végig, a hölgy a kezei között halt meg. Maradhatott még a családnál, aztán már szinte maguktól jöttek az újabb munkák: ápolás, őrzés, gyerekvigyázás.

Próbálom megjegyezni szavait, szépen, palócosan beszél, ha á-nak írnám, az nem lenne pontos, de a-nak írva sem az, aki hallott már palócot, el tudja képzelni majd. A tájjelleget tovább erősítik, azon szinte minden mondatot nyomatékosító töltelékszavak, melyekből most inkább csak ízelítenék. Furcsán van a nyelvekkel is Gabi; míg Szlovákiában élt, tót szavakat kevert a magyarba, most meg angolokat.

Fiam - mondja -, gyorsan megtanultam angolul, mert minden este olvastam legalább négy órát. Nem értettem egy szót se, de akkor is olvastam, tudod-e, és nem érdekelt, hogy nem tudok angolul, mert kellett tudnom. És akkor beszéltem kezdettől, angolul beszéltem, és nem törődtem azzal, hogy tudok vagy sem, mert kellett tudnom. No, hallgass ide, szlovákul azt teljesen elfelejtettem, no nem teljesen, de vágtából átkapcsolni szlovákra, az már nem létezik.

Aztán egy év után elkerültem egy szalonba, oda, ahol most is vagyok. Addigra már kihoztam a kisebbik lányt és a kutyát is. A szalonban aztán csináltam, tanultam, csináltam, látástól vakulásig, no hát... Megszorítani, elengedni, megszorítani, elengedni, ezt csináltam, fiam, napi tíz órán keresztül. Egyszer összeestem, és két napig feküdtem, hát nem? De kitanultam mindent...

Hogy milyen kezelések mennek? Hát minden, bammeg, minden.

Megnézem, milyen a bőr, ha új a klájent, aztán nekilátok.

Csinálok szőrtelenítést, sminkelést, vaxolást, botaxolást, mindent megcsinálok. Csak punciszőrtelenítést nem vállalok. A férfi klájentoknak se vállalom azt el, de amúgy megkopasztom őket, ha arra van gusztusuk. Olyan lesz némelyik, mint a csiga. Undorító. De azt szeretik, no. Pedig csak egy hátvaxolás nyolcvan dollár.

De azért van szép is. Mikor egy klájentet oly megszépítek, alig várom, hogy levegyem róla a maszkot... és lássam, hogy visszafiatalodott. No nem?

Persze vannak olyan klájentok, akik levaxolják mindenüket, oszt akkor úgy véreznek, tudod, fiam, néhol vékony a bőr, vékony, vérzik, de nem érdekli őket.

No aztán orrlyukból a szőrt kiszedni, hát nem? Némelyiknek oly koszos az orra, mint egy kehes lónak. De meg kell csinálni azt is.

Mit, hogy félreértések esnek? Hogy disznókodik a klájent? Nemigen. Egy ilyen klájentom van, nagyon gazdag és nagyon boldogtalan, no, az mindig kitakarja magát, amúgy pedig ötpercenként rohan a templomba, de nekem meg rögtön kitakarja magát, oszt akkor én meg betakarom, de nem rúgom ki a barmot, mert sokat fizet. Nyitott limuzinban jár az a hülye, folyton szelelteti az agyát.

De botaxot nem vállalok. Fiam, az igen veszélyes. Méreggel teliinjekciózzák a klájent pofáját. Az elhalasztja az idegeket. Oly sima, élettelen lesz a pofája a csajnak, mint egy porcelánbabáé. Öt perc az egész, oszt már ki is fizethet hatezer dollárt. Ha nem hal bele. Mert olyan is előfordult, hogy bekrepált a klájent.

Volt egy nő, annak úgy elbarmolták a nyakát, oszt akkor teleinjekciózták, oszt most úgy megyen, mint a féllábú kacsa, akinek megvágták a torkát, így, no hát.

A testmasszázs meg úgy megyen, hogy leradírozom, zuhanyba lököm vagy enzimes bőrradírral bedörzsölöm, azt le se kell mosni, belemegy a bőrbe. Rá megyen a maszk, az egész testet beletesszük egy paplanba, és kész. Kétszázhatvan dollár.

Úgy szoktuk, hogy egy dolgozik az arcon, egy csinálja a manikűrt, a harmadik meg a pedikűrt. De akkor már úgy horkol a klájent, mint a ló. Csak akkor horkol jobban, ha limfmasszázst csinálok. Azt csak én tudok, egyébként. Akkor mindenki horkol. Néha akkorát horkant, fiam, hogy majd ráesek, úgy megijedek

Van aztán a kemikálpíl. Mi csak 30 százalékosat csinálunk, attól még szép lesz a bőr. De van, ahol hetvenesre csinálják, no osztán ott ég is a bőr, a klájent meg vonít, mint az állat. De az ilyet csak télen szabad csinálni, mert hallgass ide, nyáron lesül a klájent pofájáról a hús is.

A tájmexpert meg a mély ráncokra megyen, százötven dollár, de a klájent a produktokért még úgy ott hagy ötszázat, mint a huzat.

Sokat dolgozom, de keresek is, hát nem? Lassan megvettem mindent. Eleinte kesben fizettem, de hamar rájöttem, hogy úgy ott nincsen becsületed. Ott csak az ember, aki el van adósodva. No, föl kell építened magadat, és most már én utánam is úgy basszák oda a hiteleket.

Fiam, mikor lehetett, kivittem a nagyobbik lányt is, együtt lakunk, vettem házat, mindünknek van, kocsi, igaz-e. Hallgass ide, megszabadultam a szegénységtől. Egész életemet az baszta, az a kurva szegénység. Azt hittem, hogy nem szabadulok tőle soha, azt hittem, fiam, hogy belepusztulok. És kimásztam belőle. És most otthon látom, ott van, ott van a szegénység, jobban, mint azelőtt. Mindenütt ott van az a kurva szegénység. A testvérem a hivatalnál van, háromezer koronát kap. Iszik, mint az állat. Mindennel befuccsolt. Bezárt a JRD, kikapta a földet, oszt el is adta a nagyját. Aztán próbált dinnyével, azt elverte a jég. Aztán átállt a kukoricára, azt mondták a tótok, megveszik tőle. Fiam, volt szerződése is, azt hitte, számít az. Akkor bejött az EU, és bejött az olcsó magyar kukorica, hallgass ide, az övé a nyakán maradt, teli van a padlás kukoricával. Meg egérrel. Az egerek szétrágják a vályogfalat, össze fog dőlni a ház. Etették a tehenet a kukoricával, oly szép állat volt fiam, erre a tehén is kinyúvadt tavaly. Mindenki beteg, oszt iszik, mint az állat.

Látom, hogy hiába taposnak, csak egyre jobban belésüppednek, a szegénységbe. Olyan az, mint a mocsár. Minél jobban rúgkapálsz, annál mélyebbre süllyedsz. Csak kirepülni lehet onnan. Hát én kirepültem. Hát én eljöttem ebből. És küldöm vissza a pénz, a gyógyszert, amit tudok. És kihoztam a lányokat, kimentettem őket ebből a mocsárból, az átkozott szegénységből.

De nagyon gazdag nem akarok lenni. Mert akkor meg jön a félelem. Fiam, nem kell az nekem, hogy lessem, mikor visít az alarm. Kell a francnak az. Láttam gazdagot, eleget. Belőlük élek. De oly boldogtalan mind, a sok hülye. Csak élni akarok, mint egy ember. És most úgy élek... Mint egy ember, fiam, mint egy ember... Mint egy ember...