– Ön 1956-ban hagyta el Magyarországot. Hogy tekint vissza a forradalomra?

– Nagyon nagy dolog volt. Mindenképpen hozzájárult a nagy szovjet birodalom összeomlásához. Sajnos vannak Magyarországon, akik nem szeretnek erről beszélni. Én nem tartozom közéjük. Nem is értem őket. Amikor kimentem 56-ban, az emlékeimben szent dologként éltek az események. A szobám fala tele volt Budapesten forradalmi képekkel.

– Számos film készül a forradalom ötvenedik évfordulója kapcsán. Ha ön fényképezné valamelyiket, hogy képzelné el a képi világát?

– Színesben semmiképpen sem látnám a forradalmat. Az összes dokumentum, amit akkor forgattunk is fekete-fehér, pedig volt már akkor is színes nyersanyag.

– Sok idő telt el, míg az Egyesült Államokban lehetőséghez jutott.

– Mert sokáig tartott, míg sikerült beilleszkednem. Nem tudtam angolul, csak franciául. Huszonhat évesen pedig már nehéz volt egy új nyelvet megtanulni. Ráadásul megházasodtam, gyerekeim születtek és elő kellett teremtenem a betevő falatot. Tíz nehéz év volt.

– Hogy sikerült végül bevágódnia? Mit tudott, amit az amerikai operatőrök nem?

– Az európai filmszemléletemnek köszönhetek mindent. Ez sok mindenből állt össze, kezdve a szovjet filmművészettől, a magyarokon át, az olasz és a francia új hullámig. Magunkba szívtuk ezeket az irányzatokat, ami ott akkor még ismeretlen volt. Nekik megvolt a saját irányvonaluk, stílusuk. Igaz ezeket a túl színes, zenés filmeket már nagyon unták. Felbukkant néhány fiatal titán, Robert Altman vagy Steven Spielberg, akik újfajta mozikat kezdtek készíteni. Imádták az európai filmeket.

– Sokan a film kríziskorszakának tekintik a mostanit.

– Az amerikai anno új hullámban nagyon sok szeret volt. Humánusak filmek voltak. Most is szükség lenne egy új hullámra. A probléma, hogy az alapján mérik a sikert, hogy mennyi bevételt hozott. A Da Vinci-kód például. Első hétvégén 250 millió dollárt hozott, de attól még nem jó film. Itt háttérbe kerül az, aki kisebb költségvetéssel esetleg egy jó filmet készít. A filmművészetnek nem igazán látom így a jövőjét.

– Lát valami megoldást?

– Első lépésként ki kellene tanítani az ifjúságot, hogy mi is a művészi film. Az irodalomnál például megtanulják az iskolákban. A munkanélküli filmeseknek el kellene menniük tanítani.

– Zsigmond Vilmost menyire zavarja, hogy az emberek tévéképernyőn nézik a filmjeit?

– Nem nagyon, mert épp egy átmeneti állapotban élünk. Az új HD-tévéknek megvan már az a képfelbontó képessége, hogy megfelelően nagy méretűre ki lehet vetíteni. Ez már nem egy kis vacak, ami eddig tévének hívtak. Kérdés, hogy a művészet kapacitálhat-e ebből az új médiából, vagy a rossz filmek kapnak még egy lehetőséget.

– Mi a kedvenc képformátuma?

– Midig a széles vásznat szerettem, még a legalacsonyabb költségvetésű filmjeimnél is. A műfajnak ehhez semmi köze. Azt hiszik, hogy a sok közeli intimebb hangulatot teremt. Ez egy hülyeség. Pont az intimitáshoz kell az a háttér, hogy érezzem, hol is vagyok.

– A Harmadik típusú találkozások után soha többé nem dolgozott Spielberggel. Állítólag azért, mert nem említette meg, amikor átvette az Oscart a film fényképezéséért.

– Igaz, mert minden ember mindenkinek megköszöni ilyenkor. Hihetetlen nyalás ez. Az operatőri díj volt az első, amit kiosztottak. Biztos voltam benne, hogy a filmből mindenki, különösen Spielberg megkapja a saját díját. Eszembe sem jutott dicsőíteni, inkább Illés Gyuri bácsinak és a többi tanáromnak köszöntem meg, meg Amerikának, hogy befogadott. Aztán Spielberg nem kapta meg a díjat. Mai napig nem értem, miért. Ekkor már bántam, de késő volt, nem tudtam mit tenni. Másnap kaptam egy faxot Julia Phillipstől, amin az állt: „You are welcome!” (Szívesen!)

– Francois Truffaut személyében a filmművészet egyik legnagyobb egyéniségével is együtt dolgozott. Milyen benyomásai maradtak meg róla?

– A Harmadik típusú találkozások forgatása alatt a stúdió állandó nyomást gyakorolt ránk a költségvetés miatt. Truffaut csodálatos ember volt. Ő tartotta a lelket bennünk. Például a saját pénzén rendezett nekünk partit, miután a stúdió már nem akart adni rá pénzt.

– A pletykák szerint állítólag besegített Spielbergnek a rendezésbe is.

– Nem, csak színészként volt jelen, nem szólt bele Spielberg munkájába. Nagyon értett már akkor a filmezéshez. Sokkal kevesebb szabadságot is adott nekem. Mindent eldöntött. Truffaut önmagát viszont zseniálisan megrendezte. Nagyon trükkösen eldugta mindig a szövegeit. Filmes lévén pontosan tudta, hogy milyen szögből veszem majd és hogy nem tűnjön fel, hogy valahonnan puskázik.

– Arról is nagyon sok pletyka kering, hogy miért nem ön fényképezte végül a Funny Ladyt.

– A Funny Ladyből három nap után rúgtak ki, méghozzá Barbara Streisand miatt. Volt korábban egy operatőre, Harry Stadling, aki bebeszélte neki, hogy csak egy bizonyos szögből lehet megvilágítani az arcát, hogy az szépen mutasson a vásznon. Csináltam egy-két másik beállítást és megmutattam neki. Sokkal előnyösebben nézet ki rajtuk, mégsem adott nekem igazat.

– Kivel szeretett legjobban együtt dolgozni?

– Michael Ciminóval. Hasonlított a múltunk, mindketten sokat tanultunk a reklámfilmekből. Vele nagyon jó volt együtt dolgozni, a kevés rendezők egyike volt, aki teljesen szabad kezet adott a világításban és a képkompozíciókban egyaránt. Mások pont ezért nem jöttek ki vele.

– Pályafutása során rengeteget tett az operatőrök elismertségéért. Elégedett?

– Nem teljesen, mert Hollywoodban még ma sem ismerik el annyira az operatőröket, mint Európában. Pedig a rendező és a producer egyenrangú alkotótárs. Nagyon sok múlik rajta. Még a fizetésben is alacsonyabb rendbe sorolnak a szakmunkások közé. Míg egy rendező fix tiszteletdíjat kap egy filmért, minket csak napidíjjal alkalmaznak. Ráadásul a digitális technika elterjedésével már az utómunkából is ki akarják zárni az operatőrt.

– Egyetlen magyar film, amit fényképezett, a Bánk bán. Magyarországon inkább csak a produkció finanszírozása miatt lett ismert.

– Nem csak itt. Káel Csaba rendezővel kölcsönösen tiszteltük egymást, így élvezetesen telt el a forgatás. Szerintem a Bánk bán nagy siker lett volna, ha pár ember Magyarországon nem szabotálja a külföldi fesztiválszerepléseit és nemzetközi karrierjét. Ez kellett volna, hogy legyen a hivatalos Oscar-nevezés. Ehelyett egy olyan filmet küldtek, ami nyilvánvalóan nem rúghatott labdába.

– Sosem nyugszik, mindig dolgozik valahol. Most hova tovább?

– Woody Allennel fogok dolgozni Londonban. Ez egy igazi nyaralás lesz, mivel Woody kedveli a hosszú snitteket. Sokszor öt-hat perces jeleneteket veszünk föl egyben.