A nagyon fiatalon olvasott regényeket újraolvasni próba: bennük lesz-e még az az örömforrás, izgalom, ami volt, nem derül-e ki valami szörnyűség a fordításról, nem válik-e minden dimenziójuk anynyival rövidebbé, amennyivel olvasói és emberi távlatunk közben nőtt, érint-e még a problémájuk?

Érdekel-e például engem, hogy egy tizenkilencedik század eleji, közepesen gazdag, vidéki angol család hogyan adja férjhez a lányait, sőt leányait?

Nem, ez magában nem érdekel. Viszont: ez nem a regény problémája, ez egyedül Mrs. Bennet problémája - és Mrs. Bennet már érdekel, mert rögtön az első lapon megnyilvánul, és attól fogva mindenkit felkerget a falra a viselkedésével, állandó locsogásával, anyai nyomulásával, mert "őt nem korlátozza a tapintat"; érdekel a szkeptikus, epés Mr. Bennet, aki könyörtelenül visszaél a humortalan emberek fegyvertelenségével; sőt, még a változó társadalom felkapaszkodó alakjai is, a pimaszul jellemtelen szépfiú, Mr. Wickham és a tenyérbemászóan képmutató, középszerű, karrierista tiszteletes, Mr. Collins is.

Persze azért érdekelnek, mert jól vannak megírva. Az angol regényben tovább él az erőszakkal bezárt színház (a drámaíró Fielding például csak később válik regények szerzőjévé), Jane Austen is kiválóan hallja a hőseit. Nem okoz neki gondot, hogy - kétszáz évvel Shakespeare után és százzal Shaw előtt - színre vigyen egy értelmes társalgást, vagy hogy szerkezetileg (és lélektani-
lag) tökéletesen építkezzen. Austen ritkán minősíti a hőseit, elvétve ragadtatja magát ilyen mondatokra: "Mr. Collins nem volt okos ember" - és jobban megnézve ezt is inkább az addigiak összefoglalásaként olvashatjuk. Ha már beleszól a történetbe, inkább a szereplők gondolatait, érzéseit, reflexióit rögzíti (Elizabeth "elégedetten tért vissza eredeti ellenszenvéhez" stb.).

És ezzel talál el igazán. Miközben valahol a kontinensen terjeszkedik egy Napóleon nevű államférfi, akire valamiért jobban kéne emlékezni, mint bármely kortársára, Austent az foglalkoztatja, hogy az emberek érzelmi-intellektuális skáláján nem ugyanolyan sűrűk a fokbeosztások, hogy egy reflektálásra mindig kész emberre hogyan hat a másik, aki sem magát nem látja a világban, sem a szavai hatásáról nincsen fogalma. És ilyen szép számmal akad Elizabeth környezetében. Vagy az foglalkoztatja a szerzőt, hogy ugyanazt a tulajdonságot - itt a "büszkeséget" - két oldalról is lehet nézni: ami kívülről gőg, az belülről a sebezhető érzékenység védekezése. Ez a regény úgy lehet az önérzet regénye, hogy a szereplőknek nem kell hozzá tönkremenniük. Nem a társadalom vagy valamilyen hatalmi rendszer edzi a jellemüket, hanem a szerelem és a humorérzék.

Azért az olvasónak szerencséje van, hogy a legrokonszenvesebb szereplővel azonosulhat. Elizabeth természetesen ugyanúgy szeretne férjhez menni, mint a húgai, de nem akármilyen áron. Sőt, ha lehet, kizárólag a saját feltételei szerint. Az ő lételeme a szabad döntés, a szabad választás, ki nem állhatja a konvenciókat, még a mások tehetetlensége, lemondása ellen is lázad. Független, logikus szellem: figyel, következtet, és - ahogy kell - kizárólag a saját esetében téved. De ahogy Darcy leküzdi a büszkeségét, Elizabeth is túljut "balítéletén" (mellesleg kiváló találat ez Szenczi Miklóstól az "előítélet" helyett, és a szövegben is megáll).

Jane Austen regényeit nyugodtan újraolvashatjuk, szereplői pedig hiába élnek a tizenkilencedik század legelején, bármikor szembejönnek az utcán.

Baráth Ferenc ex librise