Ha sokallom a befizetendő összeget, nem hasonlíthatom össze a valóságos óraállást a becsült fogyasztáshoz tartozóval. Másutt ez nem így van: Amerikában, Angliában, Németországban, Franciaországban rá tudják írni a becsült mérőállást a számlára, megadva ezzel a fogyasztónak a lehetőséget, hogy reklamáljon, ha túlzott a becslés. Ugyanazok a nagy tulajdonosok - például az EDF vagy az E.On -, amire nyilván van műszaki magyarázatuk is, de magyarázat helyett a problémát oldhatnák meg. Ám ezt nem teszik, mert megtehetik.

Lehet ugyan azt választani, hogy a fogyasztó minden alkalommal bemondja a tényleges óraállást - ez azonban csak látszólag fogyasztóbarát megoldás. Ahol a fogyasztó érdeke valóban számít, ott akkor kell lépnie, ha problémát észlel - ha eltér a becsült óraállás a ténylegestől. A becsült fogyasztás rendszere és a nehezen áttekinthető számlázás azt a gyanút veti fel, hogy valamilyen mértékben a fogyasztók hitelezik a szolgáltatókat. Ezt azonban nem tudjuk ellenőrizni, mert mindenki csak a maga számláját látja. Állami feladat volna annak vizsgálata, hogy a lakosság fizet-e előre a szolgáltatóknak, és ha igen, mennyit. Nem tudok arról, hogy ilyen vizsgálat folyna, nyilvánosan biztosan nem.

A gázórákat rendszeresen hitelesítik, cserélik, mert a pontos mérés fontos a szolgáltatónak. Van azonban a mérőórák előtt egy készülék, a gáznyomás-szabályozó, abban pedig egy gyűszűnyi kis szűrő. Ez a gázban lévő szennyeződéstől idővel kisebb-nagyobb mértékben eldugul, az órába jutó gáznak valamivel kisebb lesz a nyomása az előírtnál, így ugyanakkora térfogatú gáznak kisebb az energiatartalma. Szakemberek szerint a ténylegesen elfogyasztott gázhoz képest 5-10 százalékkal is növelheti a számlát e szűrő eltömődése - amit csak akkor cserélnek ki, ha végleg eldugul.

Időnként végigfut a médián, hogy mennyi gázt, áramot lopnak el, és hogyan üldözi a szolgáltató - joggal - a tolvajokat. A laikusnak eszébe sem jut, hogy a háttérben ilyentájt folynak a kemény ártárgyalások az állam és az energiaszolgáltatók között. Az állam ugyanis nyereséget garantál a szolgáltatóknak, elismeri, így a tarifákban megtérül a hálózati veszteség egy része is. Csakhogy hálózati veszteség nemcsak a lopás miatt következhet be, hanem a vezetékek rossz állapota miatt is. A szolgáltatónak az az érdeke, hogy minél nagyobb "államilag elismert" hálózati veszteséget téríttessen meg a fogyasztókkal - segít neki ebben valamit, ha demonstrálja, hogy rengeteg a tolvaj, és ő nagyon üldözi őket.

Az állam eddig a lakosságot támogatta azzal, hogy eltérítette az árakat, a szolgáltatókat pedig úgy erősítette, hogy eltűrte a számlázási, mérési, elszámolási trükközést. Látszólag mellékszál, de friss hír: most Orosháza perlekedik a gázszolgáltatóval azért, mert Makóhoz hasonlóan megszüntetné a városban ügyfélszolgálatát.

Az állami fogyasztóvédelmi rendszer nálunk - más országokkal ellentétben - ma is szétaprózott, intézményei között a kooperáció csekély, véleménye hamar elporlad, no meg a fogyasztóvédelmi civil szervezetek szintén jobbára az állami forrásoktól függnek. Magyarországon sokáig mesterségesen alacsonyan tartották a gáz árát, ezért ma a lakosság 70 százaléka gázzal fűt, miközben az elfogyasztott gáz alig húsz százalékát termeljük ki itthon. A mesterségesen alacsonyan tartott gázár azt sugallta, hogy a gázfűtés olcsó, holott a világon mindenhol a legdrágább. Elég egy kézmozdulat a termosztátnál, s máris meleg van a lakásban - ezt a luxust meg kell fizetni. Lehet rá hangzatos programokat építeni, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a támogatást is az adófizetők állják.

Az erős politikai nyomás valamelyest talán úgy is csökkenthető lenne, ha az állam arra igyekezne rávenni a szolgáltatót, hogy korrekt szolgáltatóként viselkedjen.