Csak az igazságot!

Mindig is nagyra értékeltem a Népszabadságot a Magyarországon és más országokban zajló eseményekről adott kiegyensúlyozott tájékoztatása és értékelései miatt. Ezért bátorkodom kifejezni megdöbbenésemet a május 31-i lapszámban megjelent A lengyel vezetés nyugtatgatja a zsidókat című cikk miatt. Nem azt találom furcsának, hogy a lap tájékoztatta a magyar közvéleményt erről a Lengyelországban történt, mélyen elítélendő antiszemita cselekményről, amelyet azonnali és határozott reakció követett a Lengyel Köztársaság legfelsőbb hatóságai részéről. Szeretnék azonban rámutatni, hogy annak sugalmazása, hogy ez általános jelenség volna (márpedig a cikk végén a lengyelországi "zsidók nélküli antiszemitizmusáról" szóló mondat éppen erre utal), mélyen sértő a lengyel társadalom számára. Az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulása ugyanis azonnal a lengyel hatóságok határozott reakcióját és a lengyel társadalom széles körű elítélését vonja maga után.

Meglepett a cikkben a múltidézés félrevezető volta: "A második világháború előtt Lengyelországban hárommillió zsidó élt. A háború után háromszázezren maradtak." Nem hittem volna, egyszer arra kényszerülök, hogy Magyarországon emlékeztessek arra, hogy a zsidó nép ipari módszerekkel történő elpusztításának terve a hitleri Harmadik Birodalom műve volt, és hogy honfitársaim méltóságával és történelmi tudatával szemben megengedhetetlen bármiféle sugalmazása annak, hogy másként is történhetett. Hiszen a hitleri Németország támadt Lengyelországra és építette területén a tömeges haláltáborokat, miközben a zsidókat segítő lengyeleket halálbüntetés fenyegette. Ennek ellenére a Jad Vasem "Világ Igazai" közt mégis a lengyelek vannak a legtöbben.

Annál is inkább fájdalmas mindez, hogy 2006. május 28-án olyan történelmi eseménynek voltunk tanúi, mint XVI. Benedek pápa zarándokútja az egykori Auschwitz-Birkenau náci haláltábor területén, ahol az egyházfő közösen imádkozott más vallások képviselőivel, és a birkenaui tábor áldozatainak emlékműve előtt a nemzetközi közvéleményhez intézett szavaiban az egység szellemében megbocsátásért könyörgött, amelyre mindannyiunknak határozottan törekednünk kell. Ez a szellemiség társul ahhoz is, ahogyan a lengyelek beszélnek és írnak a tragédiáról, amely Auschwitz-Birkenauban és a többi hitlerista haláltáborban történt.

Úgy vélem, hogy tekintettel a következő nemzedékekre, a teljes nemzetközi közösségnek kötelessége emlékezetében megőrizni az igazságot a II. világháború eseményeiről, s ebben a folyamatban a tömegtájékoztatás eszközei óriási szerepet játszanak. Ezért nem tudok beletörődni az ilyesfajta leegyszerűsítésekbe, amelyek eltorzítják a történelmet.

Joanna Stempiska
a Lengyel Köztársaság rendkívüli és felhatalmazott nagykövete

Szerkesztőink és lapunk olvasótábora is teljes mértékben tudatában van annak, hogy a lengyel zsidóság elpusztításának bűne a náci Németországot terheli. Ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy a második világháború utáni kivándorlási hullámokért a kor lengyel kommunista hatóságait, politikáját, s részben a társadalmi légkört terheli felelősség. (Szerk.)

Hercehurca

Ezúttal egy SOS Békásmegyerért Egyesület nevű szerveződés tiltakozik az M0-ás északi szakaszának megépítése ellen (Békásmegyeri nem az M0-ásra, május 2.). Az egyesület vezetője, Richwalski Tibor szerint "a 10-es és 11-es út közötti autópálya-szakasz okozta forgalmi és zajterhelés csaknem ötvenezer békásmegyeri lakos életét keserítené meg". Mit mondjunk erre, amikor a lakótelep teljes lakossága ötvenezer fő körül van, s túlnyomó többségük a leendő úttól nagyon messze és jól takarva lakik?! Mindössze néhány ezren lehetnek, akik a szélső házakban lévő lakásukból egyáltalán rálátnak az onnan jó messzire (az építő cég képviselője szerint legalább fél kilométerre) épülő út környékére. Történetesen épp ezek a lakók élnek kényelmesen messzire a 11-es út hatalmas forgalmától. Nem csoda, hogy a tiltakozásukat csak hatszázan írták alá, ami az állítólagos ötvenezerhez képest szánalmas eredmény.

"A majdani körgyűrű a Békásmegyert körülvevő hegy oldalában haladna. Az egyesület szerint a forgalom okozta zaj és környezetszennyezés a lakótelepnek helyet adó völgykatlanban csapódna le" - szól az állítás. Csakhogy a lakótelep nincs völgykatlanban, nem veszik körül hegyek. A lakótelep keleti - nagyobbik - fele teljesen sík vidéken fekszik, a nyugati, kisebbik felének az északi oldalán van néhány ház a dombok tövében, nyugatra a hegyekig még ott van a falusias Békásmegyer-Ófalu, délről és keletről ez a rész is teljesen nyitott.

"Az egyesület szerint a körgyűrű nem szolgálja Budapest belső területeinek a tehermentesítését" - szól a következő állítás. Elég sok jóindulat kell hozzá, hogy ezeket a szavakat csak egyszerűen légből kapottaknak mondjuk.

Válas György
Budapest

Régi nóta

Heves vitát váltott ki a felsőoktatási tanulmányok befejezése utáni utólagos tandíjfizetés bevezetésének terve.

Nos, én a "kellemes és idillikus" Horthy-rendszerben - a háború alatt - a Honvéd utcai Polgári Fiú Iskolába jártam (a "polgári iskola" kb. a mai általános iskola felső tagozatának felel meg). Azért, hogy ott tanulhassak, a szüleim havonta 5 pengőt pengettek ki tandíj címén az iskolának. Tudomásom szerint a mi (polgárista) tandíjunknak a kétszeresét fizették a gimnazisták.

A tandíjakat az átkos szocialista rendszer törölte el azzal a céllal, hogy minél több szegényebb sorsú gyerek is tovább tanulhasson. Tandíj fizetése ma Európában és másutt is általánosan elfogadott gyakorlat. Tandíj fizetése nélkül csak egy dolgot lehet megtanulni: nem lehet a különböző rendszerek (szocialista, kapitalista) reánk nézve pozitív tulajdonságait kimazsolázni.

Balogh Lajos
Budapest

Kádár "öröksége"

Megint azt tapasztalom Gáti Sándor Az elherdált örökség című cikkét olvasva (június 1.), hogy a hívő kádáristák nem bocsátják meg nekem azt az egy mondatot, amelyet két évvel ezelőtt, Kádár János síremlékavatásának alkalmából írtam le ebben a lapban. A mondat így hangzott: "Tragikus, ostoba hős."

E mondattal azonban - aki olvasta a cikket, pontosan tudja - egyáltalán nem K. J. politikai pályáját, egyáltalán nem az egész Kádár-korszakot jellemeztem. Sokkal inkább a 8o-as évek közepét, amikor is a vénülő főtitkár, megriadván a jövedelmi olló nyílásának politikailag kezelhetetlen alakulásától, "ha törik, ha szakad" alapon életszínvonalat akart emelni a "proliknak", s minden takarékossági indítvánnyal szemben azt a vonalat képviselte, hogy ő bizony nem hagyja "a munkásosztályt nyomorba taszítani". Ennek megfelelően olyan kongresszusi programot nyomott le a neki ellentmondani nem merő (legfeljebb a nyilvánosság háta mögött kétkedő és morgó) pártvezetés torkán (1985), amely hónapok alatt összeomlott. Mert irreális volt. Mert a "gyorsításhoz", az életszínvonalnak akár a megtartásához is nem voltak meg az eszközök, a források. Ezért voltam őt bátor egyszerre "tragikus és ostoba hősnek" is nevezni; bár megtehettem volna ezt annak okán is, hogy ugyanebben az időben tökéletesen félreismerte a Gorbacsov-éra nyújtotta mozgástér lehetőségeit: nem lesz "reform a reformban", mondta-mondogatta, mert egyfolytában rettegett attól, hogy a moszkvai "keményvonalasok" megbuktatják Gorbacsovot, s aztán majd számon kérik rajta, hogy miért próbált Magyarországon is peresztrojkát csinálni. Nota bene: előérzete, jó politikai szimata, hogy Janajevék megpuccsolják a szovjet reformert, idővel beigazolódott - csakhogy akkor már ő nem élt, Magyarországon lezajlott a rendszerváltozás, nem volt kin mit számon kérni.

Aczél Endre