Megint világbajnokok leszünk!
- Ki nyeri a világbajnokságot?
- Magyarország!
- ?????
- !!!!!
- Esélyünk sem volt kijutni!
- A berni döntő ötvenedik évfordulóján cikket kértek tőlem a német újságok. Szívesen fogadták, amit írtam, csak finoman figyelmeztettek a nyilvánvaló elütésre: nem a magyarok, hanem a németek nyerték 3:2-re a világbajnoki döntőt. Én is finoman válaszoltam: szó sincs melléütésről!
- Hány átizzadt éjszakán megnyertük már azt a meccset azóta!
- Pontosan.
- És ha csak az indulók közül lehet választani?
- Akkor a közhely: persze Brazília. Ahogy az európai klubok meccseit nézzük, láthatjuk Ronaldinhót, Ronaldót, Kakát... De igazából nem lehet tudni, melyik válogatott mire képes. Ma már nincsenek egy nemzetbeliekből álló klubcsapatok, a bajnokságok vagy a nemzetközi kupameccsek alapján nem lehet tudni, hogy melyik ország milyen játékot játszik.
- Azért képzeletben összerakhatjuk a válogatottakat.
- Rakosgatni rakosgathatunk, de főleg emlékezhetünk, mert hogy aktuálisan milyen az angol vagy a spanyol foci, azt nem tudjuk. Tudjuk, mit játszik a Barcelona vagy a Chelsea. Azt is tudjuk, hogy simán győznének a spanyol vagy az angol válogatott ellen. Azelőtt a válogatott többnyire jobb volt a bajnokság legjobb csapatánál. A zseniális Albert meg Varga mellé a válogatottban ott lehetett még a zseniális Bene, Farkas, Göröcs! Rakosgatunk.
- Ha Varga 68-ban nem marad kint Mexikóban az olimpián...
- Varga Zoli mint nemzedéki mítosz... Hát igen. Valahogy másként jött el a labda a lábáról. A nagyok függetlenítik magukat a természeti törvényektől. Valami mást tudott a játékról, mint a többiek, meg mi, nézők. Vagy máshogy tudta.
- Erre még visszatérünk. De előbb még mindig arról, hogy ki lehet veszélyes Brazíliára.
- Nem tudom. Mert nem látom magam előtt, hogyan játszhatnak ezek a csapatok. Ott van például Anglia Beckhammel, Owennel. Meg ha esetleg Rooney is játszik... Micsoda pali, megijed az ember, amikor meglátja. Úgy néz ki, mint egy tahó, részeges kocsmatöltelék. De egy Rilke, ahogyan azután megtolja a pályán a labdát.
- Rainer Maria Rilke, a költői érzékenység megtestesítője?
- Akár. Azt mondom, hogy ez a bika Rooney egy hajszálfinom játékos.
- Szóval Anglia. És mondjuk, Franciaország? Vagy Argentína? Olaszország?
- Zidane, öreg ember nem vén ember, Henry. Igen, igen. És vannak jó kis argentinok meg olaszok is, azok mindig jók, úgy születnek. Tehetségtelen olasz nincs is.
- A csehek?
- Jók lesznek? Fogalmam sincs. Talán. Remélem. Játékosokat látni, csapatot nem. A németeket illik nem szeretni, de én bírom őket. Csak ne nyertek volna mindig a hollandok ellen. Szóval a brazilok. Ott volt Ronaldinho passza a Milan ellen, meg a gólja a Chelsea-nek.
- Tudták, merre indul, tudták, mit fog csinálni, mégsem bírták megakadályozni benne.
- Ez az: "Hiába tudod, angyalom, hogy merre megyek el, csinálhatsz, amit akarsz, akkor is elmegyek!" Ahogy Giulynak adta a labdát, azt normális ésszel és gondolkodással nem lehet követni. Se idő nem volt, se tér... aztán mégis. Ezt szerencsére a tévé előtt ülve is látni lehetett. Mert különben a stadionban egészen mást lát az ember. Először is drukkerállattá változik. Ezt már nagyon régen nem éreztem, de tavaly ősszel kimentem egy Hertha-meccsre Berlinben. Amint a lépcsőkön föl a stadion terébe érsz, a zúgó arénába, az éneklő szurkolók közé... Egy pillanat alatt a tömeg része leszel.
- Azért az nem éppen pozitív dolog!
- Rettenetek járnak vele, nem kell sorolnom, a bunkóságtól a rasszizmusig. De van benne csábító is... A stadionban a játékosnak és a nézőnek is megszűnik minden külsőség, mindketten belefeledkeznek a játékba, nincs lamentálás, nincs semmi más többé, csak a foci. Csak a belemámorosodás.
- Megélte játékosként is.
- Igen, de ahhoz az kell, hogy az ember éppen a maga szintjén játszszék. Amikor az öcsém révén sokkal jobbak közé kerültem kispályázni, kívül maradtam a játékon, a pályán állva is néző voltam, figyeltem, mit csinálnak a nagyok. És főleg féltem, hogy elrontom.
- Az öccse, Esterházy Márton, 29-szeres válogatott játékos. Gólt rúgott Brazíliának az 1986-os, 3-0-ás budapesti meccsen.
- Négyen vagyunk fiútestvérek. Nemrégiben, az ötvenedik születésnapján mi, többiek írásba adtuk neki, hogy négyünk közül ő a legjobb futballista. Ez tehát most már véglegesen eldőltnek, és főleg hivatalosnak tekinthető. Többek között tőle tanultam meg, hogy nagyon is különbözik az, ahogy egy NB I-es játékos gondolkodik a fociról. Nem amikor beszélünk róla, amikor a pályán vagyunk. Én gyerekkoromtól kezdve rengeteget fociztam, igazolt játékos voltam, vannak, akik szerint tudok bánni a labdával, mégis értek meglepetések. A könyvemben írok róla, hogy egyszer egy szülői csapatban játszhattam a nagy Hidegkuti Nándorral. Láttam váratlanul hátralépni egy olyan helyzetben, amikor mindenki, akivel addig együtt rúgtam a labdát, előrelépett volna. És ettől hirtelen minden megváltozott, konkrétan egyszerű lett, még konkrétabban gólt rúgtunk. De az öcsémmel játszva is látnom kellett, hogy másik játékot játszik.
- Nyilván másként is nézi a focit!
- Nyilván. De másként nézi a tévé előtt meg a stadionban ülő is. A tévében azt látjuk, amit mutatnak nekünk, bizonyos értelemben mindig összefoglalót kapunk. Aminek vannak előnyei, például a lassítások, a különféle nézetekből való megfigyelések. A tribünről viszont azt is látjuk, ki hogyan helyezkedik a pályán, látjuk a lehetőségeket. Látjuk a játékot magát. És azt, hogy a csel, aminek nyomán a csatár elvesztette a labdát, tulajdonképpen jó volt, még ha az ellentámadásból gólt kaptunk is. Önéletrajzi megjegyzés. Vagy ahogy együtt emelkedik az ember a többiekkel, amikor valami készül a pályán. Nincs szurkoló egyedül.
- Ahogy játékos sincs.
- Ezt akartam Varga Zoli kapcsán elmondani. Ez csapatjáték, olyan nincs, hogy te jó vagy, a csapat meg rossz. Igaz, a klasszis megváltoztatja maga körül a teret, de ebben a térben ott vannak körülötte a többiek is. Ritkán látni ezt a konstruktív kapcsolatot egyén és közösség közt. Hogy csak a közösségen át tud az egyén működni. Na ja, csapatjáték... Az irodalom is Hidegkuti-szerűen viselkedik, nem fogadja el a kézenfekvőt, nem az adottak közül választja ki a legjobbat, hanem megteremti a legjobbat, új teret teremt. A jó folyóirat is ezt tudja. Például annak idején a Mozgó Világ. Lett hirtelen egy közösség, ami a diktatúra felől nézve váratlan lehetett. Valami olyan új tér, ami ellenőrizhetetlen.
- A futballszurkoló is ellenőrizhetetlen.
- Már mondtam, rettenetes dolgok történnek a pálya körül. Nó kultúra, nó európai szellem. Bár ez is bonyolultabb. Az angol drukkerektől retteg mindenki, miközben én egy liechtensteini meccsen láttam, ahogy ezek a szörnyetegek, akik előző nap felborigatták fél Zürichet, megtapsolják az ellenfél csatárának közepesen szép lövését, vagyis birtokolják azt a hagyományt, melyet épp megtagadnak. Ki érti ezt?
- A szurkolás nagyon más itthon is. Nehéz nyugodtan olvasni a könyvében azt a részt, amelyben észreveszi, hogy a magyar-olaszt néző fia a másik oldalon áll. Idézem:
"- Hát magyar vagy te? - nyögtem ki az alapkérdést.
- Ez most hogy jön ide? Egyébiránt persze.
De hogy akkor hogyan képes a magyarok ellen drukkolni."
- Az Európa-bajnokság után voltunk, és azon a meccsen újra elkapott a láz. Mintha lett volna értelme megint. De szögezzük le, a mai magyar csapatoknak nincs nagyon miért szurkolni. Egy mai húszéves nem is tudhatja, milyen az, ha az országának a válogatottja igazi meccset játszik. Épp húsz éve szerepeltünk (egyébként le) utoljára vébén. Mindez igaz, aztán mégis. Nincs miért szurkolni, tehát szurkolni kell.
