- Ez itt a Terror Háza? - kukkant be kíváncsiskodón egy pedánsan öltözött angol pár a Magyar Képzőművészeti Egyetem előterébe. Bár az aulában feszengő, indexet morzsolgató diákok körében mérhető a rettegés foka, az idegeneket átirányítom az Andrássy út túloldalára.

Majd tovább tobzódom a portásfülke teljhatalmi zónájában. Képtelen vagyok bejutni a művészképző intézetbe, annak ellenére, hogy ma nyílt napot hirdettek.

Az őr végül kegyelmez.

Nyüzsgés helyett az alagsori folyosók síri csendje fogad. Legalább kibiggyeszthettek volna valami eligazítást.

A büfébe tévedek. Bent két gondterhelt, fejét tenyerébe lógató figura méláz - Zichy és Frangepán reinkarnációi a bécsújhelyi börtönből. Azt tárgyalják, jó lett volna nőnek születniük, mert akkor most ők is lenge ruházatukra bízhatnák az ókorvizsga sorsát. Könyökük alól lassan kicsúszik a lefóliázott, budapesti Hősök tere-alátét, takaros Hungary felirattal; a frizsideren műanyag narancsfa virít.

Tovább.

Diplomamunkák, festő szak - hirdeti egy papírszelet. Bent olajképek. Az egyiken félhülye kisfiú borsót szemezget, egy másikon, szemben vele cirkuszi mutatványos egyensúlyoz a manézsban. Köztük koporsóban fekvő meztelen férfi. De van mellette olyan is, akit tükörfalú kockába hajtogatott bele szülőatyja.

Valaki nyöszörög a szomszéd teremben. Egy lóherékkel beültetett virágágyás - mint később megtudom, az is egy diplomamunka - csücskében nyugdíjas nénike ücsörög. Okkersárga lakkretiküljével maga mellé halássza a botját, és indulásra készen magához szólít.

- Segítsen fel, aranyos - nyújt felém botot, kistáskát, a meghatottság könnyeivel telepötyögtetett zsebkendőt. Hogy idáig az unoka vizsgamunkája előtt tanyázott-e, vagy netán megszállott műkedvelő, sosem derül ki.

"Ha jó minőségű, masszív, francia típusú vakkeretet szeretnél, adok egy számot. Nekem bevállt(!) és az ára is kedvező", botlok egy falragaszra a folyosó fordulójában.

Ez is valami. Felírom a számot, ki tudja, bármikor szükségem támadhat vakkeretre.

Egy diák halálfejes pólóban eligazít, arra találom a műtermeket. És reményeim szerint a mestertanárokat is. Tetszik az egyveleg, amin átcibálom magam. Római kori hős szobra, kibelezett fotelek, szögelt deszkalapra festett csónak. A tehetség mindenhol otthagyja ujjlenyomatát.

Első emelet.

Senki.

A kongó termekben valódi műremekek - ceruzarajzok, nyomatok, akvarellek -, és én. Időnként a troli makacs kattogása. Kopogok az ajtón; ha nyitva van, benézek, de sehol senki.

Talán más dolguk akadt. Mondjuk - ahogy az egyetem alapító okiratából puskázok -, a képzéshez kapcsolódó tudományágakban és művészeti területeken folytatnak kutatást és fejlesztést, a tudományt szervezik, kultúraművelésen fáradoznak, vagy mondjuk regionális képzőművészeti tehetségkutató programot szerveznek éppen ma. Az is előfordulhat, hogy a Barcsay képzőművészeti kiállítóprogramon vannak, a tihanyi művésztelepen, vagy a vizuális nevelési módszertani központban szervezkednek. Ha mással nem, hát biztos az intézményi infrastruktúra szabad kapacitásának hasznosításával vannak elfoglalva. Azaz kiadói tevékenységet, nyomdaipari szolgáltatásokat nyújtanak, esetleg nyomdaipari termékeket gyártanak, munkahelyi vendéglátást, üzemi étkeztetést bonyolítanak.

Egy biztos. Itt nincs senki.

Kiss Miklós Fehér láda címû alkotása