Valaki azonban rendre előhozakodik vele, bár általában egyre apadó közfigyelmet vált ki. A gondolat pedig forradalmi, talán éppen ezért nem dobogtatja meg a szíveket. A felvetés, hogy lenne itt egy csomó kérdés, amelyet meg kellene beszélnünk, amelyben egyezségre kellene jutnunk, azt rejti magában, hogy van itt egy csomó kérdés, amelyet nem tudunk megbeszélni, amelyben nem tudunk egyezségre jutni. Miközben, ha az ember éppen ezen gondolkodik, ritkán, hajlamos azt hinni, hogy a demokratikus szisztéma többek között maga a társadalmi párbeszéd is. Ezzel azonban lehetnek problémák, mert valahogy mindig megül, legalábbis a politikai elit változó szegmenseiben az éca, hogy legyen már egy kis társadalmi párbeszéd, vagy legalább egy testesebb nemzeti konzultáció.

Az ilyen kezdeményezésekből mindig kitűnik, hogy valakik úgy érzik, a politikai viták és küzdelmek egy sor területen nem hoznak kielégítő eredményt, s a magyar élet bizonyos részei emiatt hosszabb távon zavarosak és kilátástalanok lesznek vagy maradnak. S ebben azért van valami. Más kérdés, hogy a sokfelé tetten érhető reménytelenségnek valóban a politikai viták terméketlensége-e az oka. Akkor ugyanis tökéletes terápia lehet a társadalmi párbeszéd, vagy bármilyen megváltoztatott, hatékonyabb struktúrájú eszme- és döntésképzés. Ha viszont nem, vagy nem csak ez az ok, akkor óvatosabban kell bánni a vitával, nehogy a végén úgy menjünk haza, hogy itt mindenki hülye, s nem marad más, csak a keserűség, pedig az addig is volt bőséggel.

A Gazdasági és Szociális Tanács felkérésére meg is indultak az "előmunkálatok" a társadalmi párbeszédhez, s a kiadott tanulmánykötetben az Akadémia elnöke a folyamat céljaként egy "társadalmi szerződést" jelöl meg. Ilyesmire szerinte akkor van szükség, amikor "egy társadalom új paradigmába lép, vagy olyan súlyos ellentétek feszülnek benne, amelyek a társadalom fejlődését" és még néhány dolgot megakadályoznak. A gondolat a politikai szférában is - amelynek lététől és virulásától konokul csak nem vonatkoztatnék el - rendszeresen előkerül, többnyire olyan formában, hogy le kell zárni a rendszerváltást, esetleg úgy, hogy lezárult a rendszerváltás. Nagyjából arról van szó, hogy az 1990 körül kialakított keretek egy tekintélyes része mára kifutotta magát, ennyi volt a szavatossági ideje, másrészt a világ is megfordult körülöttünk, s ez bizony válaszokat igényel.

Nem gondolom, hogy érdemes lenne belemenni, milyen eredményei lehetnének a társadalmi párbeszédnek. Talán még az sem fontos itt (maradéktalanul), hogy milyen kérdésekről folytatnák a dialógust. Szándékunk szerint - szerintem talán még társadalmi szerződést is kötöttünk ebben az ügyben annak idején - ez egy szabad társadalom, amelyben mindenki arról gondolkodik és beszél, amiről akar. Az össz szempontjából az az érdekes kérdés, hogy kik folytatják majd ezt a párbeszédet (kik lesznek a társadalom?), s amikor megegyeztek, azt hogyan értsük. Itt nem abba a demagógiától sem mentes érvecskébe akarnék belemenni, amely annak esetleges vizsgálatán alapulna, hogy mennyiben érzi magáénak a magyar társadalom a Gazdasági és Szociális Tanácsot. Sokkal inkább azt a kérdést vetném fel megfontolásra, hogy bármilyen eredmény mennyiben fogadtatható el a legfőbb politikai erőkkel. Mert végül a döntéseket - eddig legalábbis ebben konszenzus volt a többségünk között - ők hozzák.

Kétségtelen, hogy volt már példa arra a világ közeltmúltbéli történetében, hogy egy országban egy kritikus területet, például a nyugdíjrendszer reformját, kivonszolták a politika szorításából, s azon kívül, minden érintett erőt reprezentáló szakértői konzultációk eredményeként, mintegy másfél évtized alatt megoldották. De ez inkább a kivétel. Az előttünk példaként fellépő tapasztalt, nyugalmasabbnak ható demokráciák azonban többnyire más utat választanak. Amikor a Blair vezette brit Munkáspárt először győzött, kész programja volt az új paradigmába lépő társadalom problémáinak megoldására. Mellesleg teljes egészében azóta sem sikerült megvalósítania, de nem is ez a lényeg. A változás igényét megfogalmazó brit társadalom erős többsége a munkáspárti programban látta meg a kívánatos jövőt, s választotta az ország élére ezt a pártot sorozatban. Ahogy korábban rendre a torykkal tette ugyanezt, ugyanebből a megfontolásból.

Mert mi történhet a mi "társadalmi szerződésünkkel", ha jól sikerül? Nekiáll, mondjuk, és elkezdi megvalósítani a Gyurcsány-kormány. Azt, ugye, senki nem hiszi, hogy ehhez majd másfél évtizeden át lelkes támogatóként fog asszisztálni az ellenzék? Sokkal inkább az a realitás, hogy a "társadalmi szerződést", ha az egy értékelhető valami lesz, akkor a Gyurcsány-kormány vagy más kormányok szépen lefordítják a maguk gyakorlatias programnyelvére, a legjobb esetben lesz belőle egy kormányprogram, amelyet az ellenzék folyamatosan ízeire szed, nagyon helyesen.

Lesz tehát értelme a társadalmi párbeszédnek, de ez lesz az, legyen a neve bármilyen hangzatos. S nagyon örülnünk kell, ha így lesz. Mert egy társadalom más módokon is tud új paradigmába lépni, ha erre utaló szándékot ma nem is lehet tetten érni.

Ha a magyar tudományos és szakértői elit, egy időre szabadságolva magát a politikai szekértáborokból, moderált körülmények között nekifeszül a társadalom nagy problémáinak, s a jelek szerint most erre készül vagy már teszi is, annak komoly eredményei lehetnek. Az egyszerűen jó. Az kedvező esetben új eszméket fog jelenteni, programlehetőségeket fog jelenteni, szisztematikus átgondolásokat fog jelenteni, vagyis olyasmit, amire az országnak óriási szüksége van. Hogy ezzel aztán a politikai szféra mit kezd majd, az egy teljesen más történet. S nem érdemes ezen a ponton szájízt keseríteni, hogy persze, majd jönnek ezek, s a felismerhetetlenségig összekuszálják az egészet, s szegény szakértők pedig majd írhatják alá a dörgedelmes nyilatkozatokat, hogy ők nem erre gondoltak. Így lesz, de ez természetes. A meggondolt érdekeket ugyanis majd éppen itt váltják fel a megélt érdekek. Hogy így történjen, az a mi létező társadalmi szerződésünk.