Még katonai zenekarok tagjai is zsákolnak, s mi több, pszichológusokat is vezényeltek az evakuált emberek lelki egyensúlyának fenntartásáért. Ismételjük: ez egyenesen imponáló, s akár gratulálhatunk is. Kinek is pontosabban? Sok mindenkinek, de - vélem én - leginkább a vízügyi szolgálat embereinek, a vizeseknek.

A homokzsákokkal való, embert próbáló erőfeszítések ugyanis mit sem érnének a nélkül a felhalmozott és döntésképes tudás nélkül, ami a vízügyesek kisujjában van. Ők és elődeik építették a gátakat, ők tudják, hogy hol, miért, miből, következésül leginkább ők tudhatják azt is, hol szakadhat. A gátszakadást mindenki észreveszi, s menekül, ha jön az ár, de a szivárgást, repedést, suvadást és hasonlókat észrevenni, minősíteni és tenni, amit ilyenkor kell, nos, ahhoz sajátos ismeretek kellenek. S ezt tudják az állami vízügyi szolgálat emberei. Ha belegondolunk, rácsodálkozhatunk a modern állam száz-kétszáz éve kiépített intézményeinek egyik impozáns példájára.

Ma, amikor a privatizáció mantrája mellé joggal rajzolható kérdőjel - hisz Kína mellett Dubai vagy Szingapúr zászlaja alatt olyan állami vállalatok jelennek meg, amelyek a globális piacon is fenyegetően versenyképesek - talán már nem olyan nagy bűn egy még jobbára privatizálatlan állami intézmény. Ki- és szétszervezésével lehet ugyan tovább próbálkozni, de ne feledkezzünk meg arról, hogy - különösen árvízveszedelem és hasonlók idején - az állami felelősség nem privatizálható. Alighanem jobb azt a vízügyeseket súlyban tartva vállalni.

Ha kézbe veszünk egy elemi iskolai atlaszt, akkor Magyarország vízrajzi térképén a Hanságitól a Keletiig számos főcsatornát találunk. Amit ezen nem látunk, azok a főcsatornákba torkolló kisebb csatornák, de amiknek száz és ezer kilométereit - miként a folyók gátjait is - a vízügyesek tudása és útmutatásai alapján valaha kiépítették. A görbedt hátú kubikusok kezének intelligenciája és a régebben inzsellérnek, kultúrmérnöknek nevezett műszakiak tudása adódott össze és teremtette meg a XVIII. század óta ezt az egész országot átfogó létesítményrendszert. "Zúgva, bőgve törte át a gátot" - ahogy Petőfi írta a tiszai árvízről -, de, ha ilyen nincs, akkor észre se vesszük, hogy évszázados rendszerben ez a félkatonai fegyelmű szervezet is biztosítja nyugalmunkat. "Dél-Dunántúlról vezényeltek át vízügyeseket a Körösök vidékére" - halljuk most a híradásból. Miként azt is, hogy a gátakon dolgozó 15-20 ezer emberből "14 ezret a vízügyesek vetettek be". A vízügyi főigazgatótól lefelé az utolsó gátőrig folyamatosan működik egy nagy szervezet: vízjelző szolgálat a hóolvadástól a jégzajlásig, a talajvíz szintjének és minőségének naprakész és informatív feldolgozásától az áradások előrejelzéséig adatokat szolgáltat. A felsoroltak alapján pedig vízszabályozást, ármentesítést, vízgazdálkodást - legújabban még környezetvédelmet is. No és persze a vízépítést. A Mikovinyi Sámuelek, Hieronymi Ottók, Vásárhelyi Pálok, Kvassay Jenők és kollégáik mérnöki tudása, valamint az általuk megszervezett, hatékonyan működtetett, nagy állami szolgáltató intézmények megszervezése nélkül ma nagy bajban lennénk.

Hogy mi az oka annak, hogy mégis alig hallunk a vízügyesekről, s még az árvíz idején is másokhoz képest az írott sajtóban és a képernyőn a háttérben vannak? Hát az a fentebb már említett bizonyos vízépítési tevékenység. Gyaníthatóan a vizesek látszanak meggondolatlanul is egyetemlegesen bűnösnek a dunai vízilépcső több évtizedes, nagy állampolitikai kudarca miatt. A pártpolitikai délibáboknak, a diplomáciai balfogásoknak és kormányzati melléfogásoknak ők, a vízügyesek lettek a bűnbakjai. Ez igazságtalan is és méltánytalan is.

Az említett iskolai atlaszon veszem észre a Bajától kiágazó Ferenc-tápcsatornát is. Kérdezem az egyetemi hallgatókat, mit tudnak a Ferenc-csatornáról. Sose hallották még a nevét se. Találgatás egy társaságban: mikor épülhetett. Persze, nem tudjuk. 1802-ben avatták, s már akkor több mint 120 kilométer a hossza, és vagy 200 kilométerrel rövidítette meg Szeged és Pest között a gabonaszállító teherhajók útját. Korában nagy gazdasági siker, majd eliszaposodás, újabb próbálkozások és kudarcok. Külön világ, külön történelem. S nemcsak az állam szabályoz és mentesít, hanem a XIX. század elejétől a Jókai- és Mikszáth-regényekben is fel-felbukkanó helyi, önkéntes vízszabályozó vagy ármentesítő társulások is, de amelyek mind-mind a vízügyi mérnökök műszaki intelligenciájára, s az országos vízügyi igazgatásra alapoz - a vízjogi szabályokat betartva vagy kijátszva. A mai, nemcsak divatos, hanem égetően fontos környezetvédelem is erre az évszázados tapasztalati és tudásalapú, állami intézményre épül. Legyünk büszkék a vizesekre.