Magyar abszurd
Rögtön tiltakozni kezdtek a diákok, és olyan politikai vita kezdődött, amelyben szinte csak jelszavak csaptak össze, de senki nem mélyedt el a szakmai részletekben. Pedig a téma megérdemelte volna az alaposabb elemzést, mert a tandíj számtalan pozitív fejlemény kiindulópontja lehetett volna. Először: pótlólagos forrást jelenthetett volna az intézmények működéséhez. Másodszor: a diákokat olyan alkupozícióba hozhatta volna, amelyben megrendelőként befolyásolhatják az oktatás tartalmát és színvonalát. Harmadszor: a diákokat érdekeltebbé tehette volna a tanulásban, hiszen saját zsebük bánta volna, ha a szükségesnél több évig húzzák tanulmányaikat, illetőleg ha csekély tudással kerülnek ki az egyetemről. Végül: a diákok érdekeltsége és alkupozíciója kikényszeríthette volna az oktatás színvonalának javítását.
Az 1993-ban törvénnyel bevezetett tandíj mértékét egy 1995-ös (Horn-)kormányrendelet havi 2000 forintban határozta meg, ami semmire nem volt jó. Ez az összeg a felsőoktatás működtetési költségeinek mindössze 4 százalékát tette ki, tehát nem jelentett a felsőfokú intézetek költségvetésében számottevő pótlólagos forrást. Miután a tandíjjal párhuzamosan megmaradt a tanulmányi ösztöndíj, a diákok nem alkupozícióba, hanem kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a tanárokkal szemben. Bármilyen jogos kritika vagy követelés megtorolható úgy, hogy a diák tanulmányi ösztöndíja látja kárát. És helyzetét immár a tandíj is súlyosbítja. A 2000 forint nem mindenkit tett érdekeltté a tanulásban. A szegényebb diákoknak a 2000 forint is sok volt, a jobb módúaknak kevés, őket nem motiválta tanulásra. A diákok - kiszolgáltatottságuk miatt - nem léptek fel megrendelőként, és éppen a jól tanulók a legkevésbé, mert nekik volt a legtöbb veszíteni való tanulmányi ösztöndíjuk. Ily módon senki és semmi nem kényszerített színvonalemelésre.
A tandíj bevezetésére úgy került sor, hogy a legalapvetőbb kérdést meg sem vitatták: egységes legyen-e a különböző diplomák megszerzésének ára, vagy sem. Ha nem, akkor mi szerint differenciáljanak: a kiképzés költsége vagy a végzés után várható jövedelem szerint? Egy bölcsész, egy jogász vagy egy közgazdász kiképzése sokkal olcsóbb, mint egy fizikusé, egy vegyészé, egy orvosé vagy egy mérnöké, és még a különböző mérnököknél is jelentősen eltér a képzés anyag- és eszközigénye, tehát a költsége. Ugyanakkor egy "olcsón" kiképzett jogásznak vagy közgazdásznak végzés után sokkal nagyobb jövedelemre van kilátása, mint egy ugyanolyan "olcsó" bölcsésznek, de még a "drága" orvos vagy mérnök fizetése is hosszú ideig jóval alatta marad - ha egyáltalán eléri valaha. Arról nem beszélve, hogy még ugyanazzal a végzettséggel is jóval többet keres majd egy ügyvéd, mint a közigazgatásban elhelyezkedő társa; többet a bankszektorban dolgozó közgazdász, mint az, aki vállalathoz kerül. Egy magyar- vagy történelemtanár kiképzése olcsóbb, mint egy fizika- vagy kémiatanáré, miközben a fizetésük nagyjából egyforma lesz.
Már a tandíj bevezetése előtt fölmerült, hogy a társadalmi igazságosság érdekében ezt valamiféle hitelkonstrukcióval kellene párosítani. Abban mindenki egyetértett, hogy nem lenne jó, ha a továbbtanulás lehetőségét nem a diákok képességei és hajlamai, hanem kizárólag a családok anyagi helyzete döntené el. Az már a kormányzati tehetetlenség számlájára írandó, hogy csak 1996-ban hoztak egy kormányhatározatot, amely megbízta a pénzügyminisztert, hogy "vizsgálja meg a tandíjtámogató hitelkonstrukció lehetőségét", s csak 1998 februárjában született kormányrendelet "a tandíjhitelhez kapcsolódó állami kezesség vállalásának és érvényesítésének feltételeiről".
Így aztán 1998 tavaszára minden technikai feltétel megteremtődött ahhoz, hogy a kormányzást átvevő Fidesz megtegye hosszú populista menetelésének első lépését: eltörölte a tandíjat, és bevezette a tandíjhitelt (diákhitelre átkeresztelve). Ez a magyar abszurd. Az egyik társadalmi igazságtalanságot egy másikkal tetézte.
Szociológiai vizsgálatok igazolják, hogy egyetemre és főiskolára csak kis arányban járnak szegény családok gyermekei. Minél alacsonyabb a szülők iskolai végzettsége, annál alacsonyabb a jövedelmük, és annál nagyobb valószínűséggel lesznek munkanélküliek. Gyermekeik iskolai pályafutása már az általános iskolában szinte végzetszerűen meghatározódik. Míg a diplomás szülők gyerekeinek több mint a fele valamilyen tagozatos osztályba jár, addig az iskolázatlan szülők gyerekeinek csak ötöde, ráadásul a diplomás szülők tízszer annyit költenek gyermekeik különóráira, mint az iskolázatlanok. Aztán jön a középfok: az egyetemet végzett szülők gyermekei szinte kivétel nélkül érettségit adó középiskolába mennek, zömmel gimnáziumba, míg az alacsony iskolai végzettségűek gyermekeinek mindössze negyede szerez érettségit, ráadásul általában ők is csak szakközépiskolában, ahonnan kisebb az esély a továbbtanulásra.
Nem csoda, ha alacsony iskolai végzettségű szülők 100, általános iskolát végzett gyerekéből csak 52 szerez érettségi bizonyítványt, közülük csak 20 jelentkezik továbbtanulásra, és a húszból mindössze nyolcat vesznek föl valamilyen felsőfokú intézménybe. Ezzel szemben egyetemi diplomás szülők 100, általános iskolát végzett gyerekéből 97 megy érettségit adó középiskolába, ahonnan 84 jelentkezik egyetemre vagy főiskolára, és közülük 52-t fel is vesznek rögtön az érettségi évében. Leszögezhetjük tehát, hogy az egyetemeken és a főiskolákon zömmel olyan fiatalok szereznek ingyendiplomát és ezzel jobb életesélyeket, akiknek szülei könnyedén ki tudnák fizetni a tandíjat. Azt is tényként állapíthatjuk meg, hogy a jó anyagi helyzetben lévő ifjú emberek ingyenes tanulásának árát - adó formájában - azok a szűkölködő családok is megfizetik, amelyekben egyetlen gyerek sem tanul tovább. Ez azonban nem elég: a magyar abszurd eredményeképpen már nemcsak az ingyenes tanulást fizetik meg, hanem a diákhitel állami kedvezményeinek árát is.
Amikor a diákok - a jobboldal támogatásával - a tandíj bevezetése vagy a diákhitel kamatának emelése ellen tiltakoznak vagy tüntetnek, akkor ennek a mélyen igazságtalan állapotnak a fenntartásáért demonstrálnak. Ha Magyarország jövendő értelmiségének és vezetőinek szociális érzékenysége csak a saját zsebükig terjed, és ha csak annyi felelősségérzet van bennük, mint amennyi a tandíj ügyében mutatkozik, nem sok jó vár az országra.
