Olaszországban parlamenti választásokon az idén szavazhattak először külföldön élő, kettős állampolgársággal bíró olaszok. A negyvenhat és fél milliós hazai szavazótábor három és fél millió külhoni szavazóval bővült, többel, mint ahányan választójoggal bírnak Róma városában. Az új választók többségében olyan második és harmadik generációs "olaszok", akik sohasem éltek Olaszországban legfeljebb turistaként jártak ott, olaszul nem, vagy alig beszélnek.

A választójogi reform élharcosa Mirko Tremaglia, a külhoni olaszok minisztériumának vezetője fiatalon Mussolini híveként harcolt a nácik által fenntartott salói köztársaságban, majd különféle posztfasiszta pártokban politizált. Aktív politikus volt az 1948-as választások idején is, amikor az olasz jobboldal óriási csatát vívott a baloldali népfronttal, s ehhez az amerikai olaszok segítségét is igénybe vette. A jobboldali olasz emigráció Truman kormányának anyagi támogatásával hatalmas kampányt folytatott De Gasperi mellett, hogy megakadályozza a népfront győzelmét. A Truman-kormányban ekkor merült fel az a gondolat, hogy az - akkor még amerikai oldalról tiltott - kettős állampolgárságot mégiscsak engedélyezni kellene az olasz emigránsok esetében, akik biztosíthatnák a jobboldal győzelmét Olaszországban. Az ötletet az amerikaiak végül elvetették, ám Tremaglia az azóta eltelt fél évszázadban makacsul küzdött az olasz emigráció szavazati jogának megteremtéséért, mígnem Berlusconi személyében megtalálta azt az olasz vezetőt, aki 2001-ben ezt a lehetőséget megteremtette.

Csakhogy hatvan év alatt sok minden megváltozott, többek között az olasz emigráció politikai ízlése is. Tremaglia azonban a változást nemigen észlelte. Angolul egy szót sem beszél: külföldi útjain az olasz családok fiatalabb leszármazottainak nagy részével tolmács útján érintkezik. Talán el sem jutott a füléhez a botrány, amely 2003-as New York-i látogatását kísérte, miután a Buttiglione-affér kapcsán kijelentette, hogy az EU-t sajnos a buzik uralják.

Tremaglia az a - Magyarországon sem ismeretlen - szűk látókörű politikusfajta, aki csak azokkal érintkezik, akik egyetértenek vele. Ezért lehetett oly biztos abban, hogy az olasz emigráció a jobboldalt fogja támogatni. Tévedett. A külhoni szavazók 42 százaléka adott le érvényes szavazatot, amelyek a baloldalt segítették hatalomra.

A 2001-es törvény szerint a külhoni szavazók számára négy óriási választókerületet alakítottak ki. Ezek: Európa, Észak- és Közép-Amerika, Latin-Amerika és Afrika-Ázsia-Óceánia (ideértve a teljesség kedvéért a Déli-sarkot is). A négy kerület szavazói a 630 tagú képviselőház 12, a 315 tagú szenátus 6 tagját választják meg.

A külhoni szavazatok a hazaiaknál valamivel később érkeznek be, ezért a jobboldal és a baloldal csaknem kiegyenlített párharcát az utolsó pillanatban a külföldi szavazatok döntötték el. Az alsóházban Prodi ezek nélkül is vezetett, de a szenátusban Berlusconi állt jobban, és csak a külhoniak szavazataival billent a mérleg Prodi javára. Prodi végül hét alsóházi és négy szenátusi mandátumot szerzett külföldről.

Az európai választókerületben a külhoni olaszok egyértelmű, 53 százalékos többséggel a baloldalra szavaztak. A másik három külhoni kerületben jól szerepelt ugyan a baloldal, de nem kapott abszolút többséget. Az eredmény azért kedvezett mégis a baloldalnak, mert a függetlenként induló jobboldali emigránsszervezetek nem voltak hajlandók választási koalíciót kötni Berlusconi pártjával. A jobboldali szavazatok szétszóródtak, míg a baloldaliak célba értek.

Az eredményt a jobboldalon nyomban illegitimnek minősítették, mondván, hogy Prodi nem a hazai olaszok szavazatával nyert. Ez igaz. Mint ahogy az is, hogy a külhoni olaszok Berlusconinak köszönhetik szavazójogukat. Mégsem okozott gondot neki a választás másnapján megkérdőjelezni a külhoni szavazások jogszerűségét. Kérdések egész sorát vetette fel, amelyek fényében a 2001-es választójogi reform egy balul sikerült, abszurd kalandnak tűnik csupán. De azon könnyedén átsiklott, hogy miért nem foglalkozott ugyanezekkel a kérdésekkel már 2001-ben.

A külhoni szavazati jog bírálói mindenekelőtt arra hivatkoznak, hogy az olasz hatóságok külföldön nem képesek ellenőrizni a kampányfinanszírozás és a szavazás lebonyolításának jogszerűségét. Nem meglepő, hogy a jelöltek között jó néhány dollármilliomos akad, pl. a CNN tulajdonosának, Ted Turnernek a lánya, aki Berlusconi mellett kampányolt.

De még olyan egyszerű technikai kérdésben is, mint a választási iratok kézbesítése, lehetetlen olyan szabályokat megállapítani, amelyeket egyaránt be lehet tartani, mondjuk, az Egyesült Államokban és Eritreában, pedig mindkét helyen van olasz emigráció. A postai nehézségek miatt a külhoni szavazók tíz százalékához a választás időpontjáig el sem jutottak a papírok.

A kritikusok második ellenvetése az, hogy az ilyen óriási választókerületekben logisztikai képtelenség kampányt folytatni. Az európai választókerület az Európai Uniót, Kelet-Európát, a Balkánt, Törökországot és Oroszországot foglalja magában. Tehát a jelölteknek Madridtól Szibériáig kellene kampányolniuk. Az Afrika-Ázsia-Óceánia kerületbe jó néhány olyan arab ország esik, amelybe be sem engedik azt a jelöltet, aki Izraelben megfordul.

Harmadszor: az olasz politikai erők kiegyenlítettsége miatt a választási végeredmény csekély szavazattöbbséggel jön létre. Az olasz politikai rendszer amúgy is közmondásos ingatagságát csak növeli, ha a végső döntés olyan külhoni választók kezében van, akik életükben nem jártak Olaszországban, nem tudnak olaszul, és fogalmuk sincs az olasz viszonyokról.

Áprilisban nemcsak Olaszországban volt parlamenti választás, hanem Peruban és Magyarországon is. Peru törvényei az olaszhoz hasonlatosak, és a választás eredménye Peruban is oly kiegyenlített volt, hogy perdöntőnek bizonyultak a külhoni szavazatok. A perui-olasz kettős állampolgársággal bíró szavazók tehát egyszerre két országban befolyásolták a döntést.

Még az sem elképzelhetetlen, hogy akadnak olyan - Magyarországon bejelentett állandó lakhellyel rendelkező - magyar állampolgárok, akiknek perui és olasz útlevelük is van. Ha tényleg vannak ilyenek, akkor ők azok választók, akikről Truman elnök idején még csak álmodoztak. Ők alkotják annak a bárhol bevethető, gyors reagálású nemzetközi választóseregnek a magját, amellyel a jövő politikusainak, úgy tűnik, mindinkább számolniuk kell.

Kovács M. Mária