Talán azt is, ahogy elkezdődött, hogy lassan, tagoltan, mint egy nyelvlecke középhaladóknak, köszöntötte a közönséget, és elénekelt egy spirituálét, a He's Got The Whole World in His Handet, és közben tapsolni is kellett, és akkor azt hitte az ember, hogy kész, innét nem lehet elkezdeni semmit, ha a ráadásdarabokkal indulunk, akkor ez a koncert már elszaladt, valami más lesz, de nem, mert utána takk, csitt, elkezdődött a hivatalos rész is, Wolf-dalok, amelyeket általában senki nem szeret, de mostantól kezdve egészen más lesz a helyzet. És a méltóság, ahogy ott állt, lefogyva, rossz tartással, és uralkodott a közönségen, nem is a hangjával, a lényével, kezének parancsoló mozdulataival, amellyel jelezte, most kell tapsolni, most szabad, most tilos. Igaz, ezek a mozdulatok nem a zenéből fakadtak, hanem előre szóltak, ezt kell figyelni, ezt kell hallani, de Norman ilyen, tökéletesen megtervezett minden mozdulatot, gesztust, arcrándulást, nem röpült, hanem a közönséget engedte szárnyalni.

Ha a kör bezáródását is akarja valaki tudni: a valódi ráadás Carmen, nem is énekelve, de beszélve, mesélve, hosszú-hosszú sorokkal. Hogy közben hol vette az énekesnő a levegőt, az kiszámíthatatlan rejtély, utána viszont a zongorista keze szaladgált kicsit a billentyűkön, és az egészből teljesen váratlanul lett egy Summertime, lazán, aztán Jessye Norman még odaült a zongorista mellé négykezesezni, közben elénekelte az Amazing Grace-t, és intett a közönségnek, mi dúdoltunk, ő fölötte díszítette a dallamot. Ugye, hihetetlen, hogy fél órával korábban még Schönberg kabarédalai szóltak, ahol ugyanez az asszony megtalálta magában a dizőzt, vagyis hangjának azt a színét, úgy énekelte, hogy lány, hiú ne légy, pillangót ne kergess.

A hang nem olyan nagy, mint képzelni lehetett, nem a nyers ereje a lényeg, hanem a kifejezés pontossága, a kidolgozottság, az erő érzete, hogy a leghalkabb pillanatok mögött, a leghétköznapibb mozdulatok mögött is egy teljes, felelős művészt lehet érezni, féken tartott, uralt, hasznosított energiát, akaratot, hitet. Minden dal, minden sor önmagában is egész, aki csak egy számot hallott, az is Jessye Normant hallotta, a teljes Normant. Ha csak egy pillanatot kell kiválasztani: Richard Strauss Alkonyatkor című dalának vége az. Elhangzott az utolsó énekelt hang, Mark Markham zongorázik már csak, Jessye Norman áll egy megszakított mozdulatban, keze a levegőben, az arca merev, a szeme rettegő, és anélkül, hogy a legkisebb izommozdulatot látni lehetne, vagy bármit tetten lehetne érni, az arc valahogy fölenged, lassan kifejezéstelenné válik, a szem fénye megtörik. Mert az utolsó sor így hangzott: "ez lenne a halál?"

Akik ott voltunk, úgy halunk meg, hogy láttuk Jessye Normant. De nem jól mondom. Akik ott voltunk, úgy élünk tovább, hogy láttuk Jessye Normant.