Egry József tisztelettel kérdezi
....a Hivatalt, akadt egy érdekes témája, belekezdjen-e. Egy balatoni öbölre gondolt, fölülnézetben. Nyári napsütés, a sekély vízben három, esetleg négy tehén álldogálna. Merthogy Egry József szeretne az őszi műcsarnoki kiállításon szerepelni. Csak nem tudja, megfelel-e a kiírásnak. A tárlat címe ugyanis ez:
AZ ÚT 1956-2006
A kapott szöveg szerint a tárlat négy gondolatra fűződik fel, ebből választhat, vagy kimarad:
I. ÖRÖM - REMÉNY
II. GYÁSZ - ELFOJTÁS
III. TÚLÉLÉS - MENEKÜLÉS
IV. VÁLTOZÁS - AZ ÚT
No mármost, melyikhez passzolnának leginkább a tehenkék?! Elfojtás?
Bohócot csinálnak '56-ból, gondoltam elsőre. Netán kis összekacsintás, így több pénz érkezik a szervezésre. De itt - úgy tűnik -, egyetemesebb butaságról lehet szó. Mondják, divat ellen nem érdemes. Mostanában a kiállításokat nevesítik, témákra fűzik. Lelkük rajta. A befogadónak kapaszkodó lehet. De ezt megkövetelni, várni és elvárni egy országos kiállításon, ami keresztmetszetet kellene, hogy adjon az elmúlt évekről, alapvető szakmai tévedés. Nem ismerős? Előnyben részesül a Traktoroslány és a csepeli dolgozók derűs május elsejei felvonulása. Most gyász és elfojtás. Szürke öltönyös és sötétkék kiskosztümös hivatalnokok elgondolják, mit kellene most festeni. És megmondják nekünk. Volt már ilyen. Soha senkinek nem sikerült, és nem is fog. Mármint így művészetet teremteni. A diktatúra idején az éves (nem hatéves) műcsarnoki kiállításokat úgy hívták, hogy Magyar Képzőművészeti Kiállítás, és mindig egy-egy politikai ünnep tiszteletére nyitották meg. 1955-ben egy Szőnyi István nevű festő beküldött egy nagyszerű kis olajképet, címe az volt, A kerítés. A lécek alatt kis pocsolya. Érdekes módon a munkát elfogadták, olyannyira, hogy a főterem falára került, balra a bejárattól, emlékszem. Ebből a mondatból nem az olvasandó ki, hogy a diktatúrát vágyom vissza.
Első gond: mit csinálunk 1956-ból. Már ma is. A Hadtörténeti Múzeumban megtekinthető Szamosszegi Bodó Sándor és Sándorné amerikás magyarjaink kiállításán az 1956 Budapest c. festmény, a nyugdíjas altábornagy főigazgató meghatott bevezető ajánlásával. Érdekes lenne egy artistaszám a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol az untermann Gerő Ernőt jelenítené meg. Ha már összehozzuk az emlékezést az országos bemutatkozási lehetőséggel, nem egyszerűen jó képekkel kellene ünnepelni, ha netán pocsolyát ábrázolnak is?
Második gond: utoljára hat éve volt a Műcsarnokban országos tárlat. Boldogult nagy tekintélyű Németh Lajos művészettörténész kezdte ezt a formát kritizálni, hogy erre nincs szükség. Tévedett. Talán ki nem mondva az általános centralizáltság ellen tiltakozott. Ma kortárs költőink munkái szerencsésen hozzáférhetőek, könyvkiadó, folyóirat van elég. De ha ma Nyíregyházán egy remekművű kép készül - mert készül! - egy műteremben, ki fog tudni róla és mikor? Ismétlem, hat éve volt utoljára országos tárlat. Miért nem legalább kétévenként? Miért nem tudja ezt a felettes szerv, a minisztérium a feladatköri leírásban kötelezővé tenni? A Műcsarnokot tudniillik őseink egészen pontosan ezért építették, közadakozásból. Ma ezt a feladatát sikeresen bojkottálja. Másodrendű afgán és angol művészek munkásságáról tájékoztatva vagyunk. Végre, kitekintés, eddig jó. De az ország első kiállítóterében egy Kárpáti Tamás-, vagy Vojnich-kiállítás ma elképzelhetetlen. Bizonyára nem elég korszerűek, akad vezető, aki nem is titkolja ebbéli nézetét. Ami szerintem megint egy közkeletű téveszme. Nekem elég, ha egy kép JÓ! Érdekes-e, hogy melyikük született előbb, Rembrandt vagy Giotto?
Harmadik gond: eldöntendő valahára, mire való a művészet. Valóban, ünneplésre is. Ha ünneplésre, kiírnak egy emlékműpályázatot, és meghívnak a feladatra három szobrászt. Egyebekben a művészet nem keverendő össze az aktuális feladatokkal. Más a dolga. Van erre egy kedvenc hasonlatom. Mi az előőrs? Az előőrs néhány vállalkozó, előreküldött katona, gyorsan mozgó alakulat, nagy önállósággal. Háborúban megkeresi a járható utat (a többiek számára), ha hazaér: dupla porció. Ha aknára lép: az ő baja. De a főtörzs megtudja: arra ne menj! Az előőrs úgy hasznos, ha messze jár.
A festő munkáját ilyennek gondolom.
Tizenkilenc éve egyetlen szobabelsőt festek, számtalan változatban. Az én bajom.
Váli Dezső
festő
