Vissza saját utunkra, vagy előre a zsákutcában
A "második 1989", a demokrácia Keletre tolása egyfelől, a kontinentális európai nagyhatalmak és Oroszország szétválasztása másfelől, volt az Egyesült Államok célja az első Bush-adminisztráció lejártakor. Ez az 1920-as évekre hasonlító, új kisantant-politika erősen felnagyította a nemzeti, valamint a német- és oroszellenes érzelmeket. "Lengyelország a lengyeleké", ahogy "Ukrajna az ukránoké" és "Románia
a románoké".
Magyarországon az Orbán Viktor vezette jobboldali ellenzék 2004 őszén és telén hasonló fordulatot próbált kikényszeríteni. Fölvállalta a népszavazást a határon túli magyarok kettős állampolgárságának ügyében. Orbán arra számított, hogy szakításra viheti a kérdést: összetartozik-e az anyaországi és a határon kívüli magyarok tábora.
A "nagymagyar" érzelmeket szerette volna felhasználni a válságban lévő szocialistákkal és liberálisokkal,
az új, szorult helyzetben lévő Gyurcsány-kormánnyal szemben. Abban reménykedett, hogy egyetlen rohammal földre kényszerítheti ellenfeleit.
Ám Magyarországon ütemeltérés volt a régió országaihoz képest. Miközben Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában ellenségessé váltak az érzelmek az Európai Unióval és saját nyugatias központjaikkal szemben, Magyarországon a jobboldali erők parlamenti és önkormányzati kettős bukásával csillapodni kezdtek a nemzeti indulatok. A magyar nagynemzeti nacionalizmus 2000 és 2002 közötti dagálya után, 2003-2004-től apály következett. Ennek az apálynak egyrészt a szocialista és liberális kormány szociális populizmusa, osztogatása, másrészt az Európai Unióba érve, a kisnemzeti, életforma-nacionalizmus megnövekedése volt az okozója. A tízmilliós magyar társadalom többsége nem kívánt osztozni adóján és intézményein a határon kívüliekkel, féltette munkahelyét és jövedelmét, nem vállalt közösséget az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai magyarokkal. 2004 decemberében, a Fidesz képviselte nagymagyar nacionalizmus összeütközött az MSZP sugallta kismagyar életforma-nacionalizmussal. A következmény: még a Fidesz törzsszavazókat sem sikerült Orbán Viktornak a népszavazási urnákhoz elvinnie. Az 1998 óta tartó "magyar viktorianizmus" építménye - nagynemzeti radikalizmus, gazdasági patriotizmus, vezérelvű politizálás, egyetlen jobboldali néppártba egyesített jobboldal, a magyar külön út - megroppant. Magyarország letért a kelet-európai nacionalista pályáról.
Ettől kezdve a magyarországi versengés nem nacionalizmusok, hanem szociális populizmusok között folyt. A jobboldali ellenzék 2005 októberétől szociális ígéretek tömegével próbálta felülmúlni a szociálliberális kormányzatot, amely a jövőbe, a fejlesztési ígéretekbe menekült. 2005 végére, 2006 elejére a narancsos forradalmak mindenütt válságba kerültek. A választások a Közel-Kelettől Kelet-Európáig szélsőséges nemzeti pártok és mozgalmak győzelmét, és kaotikus viszonyokat eredményeztek. Általános egyetértés alakult ki az angolszász (Bush és Blair), a kontinentális európai (Merkel és Chirac) és az orosz (Putyin) nagyhatalmak, illetve a nagybefektetők között, hogy a térséget konszolidálni kell. Fő szemponttá ismét a biztonság és a nyugalom vált. A radikális nacionalizmus és/vagy a radikális liberalizmus - bármilyen radikalizmus - kockázatosnak és veszélyesnek ítéltetett.
Magyarországon a belső meghatározó erők is az egyensúlyban és a biztonságban érdekeltek. A választási kampányokban világossá vált, hogy Orbán Viktor, és a viktoriánus külön út jelentheti a nagyobb egyensúlytalanságot és kockázatot. Az egyensúlyt tovább rontó populista ígéretek megkérdőjelezték Orbán kormányzóképességét. A nacionalista külön út után a szociális populista külön út is zsákutcának bizonyult. S mivel képtelen volt a kampányban kiszélesíteni a nemzeti radikális szavazók táborát az értékelvű konzervatív és a piachívő liberálisok felé, beszorult a nacionalista gettóba. Ennek a viktoriánus gettónak nincs se európai, se modernizációs kijárata.
A magyar szocialisták utódpártként mást hoztak az antinacionalista és paternalista Kádár-rendszerből, mint
a lengyelek a Gomulka-Gierek- Jaruzelski, a románok
a Ceauescu- vagy a csehek és a szlovákok a Novotny-Dubcek, Husák-Jakes nemzeti kommunista, nacionalista rendszerekből. Jól példázza ezt, hogy miközben 2004 őszén, 2005 tavaszán a lengyel szocialisták együtt rántották ki rozsdás fringiájukat Ukrajnáért és Fehéroroszországért jobboldali ellenzékeikkel, a Magyar Szocialista Pártban megbukott a nemzeti kommunista, szocialista nacionalista szárny, amely a liberálisok nélkül képzelte el a szocialisták jövőjét, és egyedül akarta megvívni a harcot a köztársasági elnöki címért.
A szocialisták immár negyedszer választották kormányzati és választási koalíciós partnerül a liberálisokat 1994 óta, vállalva a felelősséget a liberálisok parlamentbe juttatásáért. A szocialista-liberális tizenkét éves koalíció egyértelmű különlegessége a magyar politikának. Ez az 1970-es évek német politikai változata, a Brandt-Scheel, Schmidt-Genscher vonal. Sehol másutt a térségben nem fordul elő, hogy szocialisták liberálisokkal kormányozzanak, vagy választási koalíciókra lépjenek. A szocialistáknak ez a koalícióképessége tartósan biztosította és biztosítja a nagy párt kis stratégiai szövetségesét, amely nélkül nem lehet győzedelmeskedni a magyar választási rendszerben. Sőt az MSZP elérte, hogy a nagyvárosi liberálisok támogatása mellett, közvetve maga mellé állította a vidéki konzervatív MDF-et is, s ezzel valamennyi parlamenti párt egységfrontra lépett a nemzeti radikális Orbán Viktorral szemben. Egyedül nem győzhetett az Orbán vezette Fidesz.
A szocialista-liberális szövetség ugyanakkor mélyebb összefüggéseket hordoz. Ennek révén 1994 és 2006 között kialakult Budapest és a nagyvárosok többségének tartós választói blokkja, amely a 2006-os választásokon már a városok körüli választókerületek beolvasztását is hozta. 2002-ig fönnállt a veszély, hogy Magyarország a többiekhez hasonlóan kettészakad, a fejlett, európaizálódó, nyugati Pannóniára, és a leszakadó, keleti Hunniára. Nem ez történt. Miközben Porosz-Lengyelország és Orosz-Lengyelország, Nyugat-Szlovákia és Kelet-Szlovákia, Kelet-Ukrajna és Nyugat-Ukrajna összeütközéseinek vagyunk tanúi, Magyarországon nagyvárosi és agglomerációs blokkok állnak szemben egymással és perifériáikkal. Érdekelvű szövetségek jöttek létre, ahol például a szocialista Miskolc és Nyíregyháza, illetve környezetük küzd a regionális vezető szerepért, a fejlesztési pénzekért a jobboldali Debrecennel.
A szocialista és liberális kormányra nehéz feladat vár. Egyszerre kell megvalósítania az 1997 óta elmaradt reformokat, és visszaigazítania a gazdaságot a 2001 óta fenntarthatatlan növekedési pályáról a fenntarthatóra. Az elmúlt hat év gazdaságpolitikái a felelősek azért, hogy az ország súlyos külső és belső államháztartási hiányokkal küzd. Három miniszterelnök, öt pénzügyminiszter, három gazdasági miniszter, illetve valamennyi parlamenti párt, különböző megfontolásokból, de nevüket adták a populista politikákhoz. A Nemzeti Bank elnöke pedig felelőtlen és szakszerűtlen politikájával tovább súlyosbította a helyzetet.
A Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány a magyar gazdaság repülőjét a végtelenségig igyekezett a levegőben tartani. Az elmúlt két évben állandóan a repülőtér felett körözött, fogyasztva az üzemanyagot, és hitegetve az utasokat, a brüsszeli tornyot és a pénzpiaci elemzőket, hogy azonnal leszáll. Szeptemberben mindenképpen le kell szállnia, mert különben lezuhan. Az utasok egy része, köztük régi pilóták már régóta rugdossák a pilótafülke ajtaját, kérdik, van-e egyáltalán valaki a kormánynál, és azonnali kényszerleszállást követelnek. "Akár választottak titeket, akár nem, ide a kormányt, alkalmatlan és hiteltelen banda, mert különben leesünk!" A torony és az utasok másik része nem a pilótákat és az utasokat ijesztgeti, hanem inkább alapos számbavételt és komoly előkészületű, számításokon alapuló, sima leszállást szeretne. "Demokratikus felhatalmazást kaptatok az utasok többségétől, tegyétek a dolgotokat, ebben segítünk!"
Úgy vélem, hogy az ortodox, "radikális egyensúlyiakkal" - Bokros Lajostól Járai Zsigmondig - szemben, a heterodox "egyensúlyiaknak" - Antal Lászlótól Surányi Györgyig - van igaza. Szakmailag az utóbbiak olyan programot hirdetnek - akár 1995-ben Bokros és Surányi -, amelyben a kiigazítás nem kívülről, az euróövezeti vagy IMF-várakozásokból és -igényekből, hanem a magyar gazdaság belső tényezőiből következik. Bokros és Surányi 1995-ben nem engedtek a valutaalap követeléseinek, és kitartottak a heterodox magyar program mellett. A kiigazítást nem a 2010-es eurómegfelelés, hanem a fenntartható pályára való visszatérés követeli meg, ezért se a korábbi "aláengedés", "felvizezés", se a "túlhúzás", a drámai sokkolás nem célravezető. Finom hangolásra van szükség, hogy a társadalom a kiigazítást kényszerűen elfogadva a reformokat szükségesnek és célszerűnek tekintse. Ragaszkodni kell az európályához, de egy valóságos, és nem képzeletbeli pályaíven.
A reformok egy része nincs kidolgozva, más részük - különösen a közigazgatási - beleütközik a kétharmados törvényekbe, és az ellenzék aligha fog hozzájárulni az átalakításokhoz. Az első ügyvezető Gyurcsány-kormány után a kormánynak is föl kell nőnie a feladathoz. Nemcsak programnak, embernek is épülnie kell. S nem látszanak azok a tekintélyes és elszánt személyiségek, akik a kormányba lépve nemcsak kitalálják és kidolgoztatják, hanem irányítják, igazgatásilag vezérlik, társadalmilag egyeztetik a nagy társadalmi átalakulásokat. Kinek hinnél? Kiben bíznál? Ezek a választók, a végrehajtó közigazgatók, a gazdasági szereplők és a külföldi döntéshozók kérdései. Nehéz lenne válaszolni. Ezért hosszadalmas és kegyetlen állóháborúra kell fölkészülni, s föl kell hagyni a lovasroham illúziójával. A feladat nem a kioktatás, a zsarolás a tőke érdeke és ereje, a szakmai felsőbbrendűség pozíciójából, hanem a megfontolás, a vizsgálódás és a segítés.
"A liberális köztes pozíciót foglal el a szocialista és a konzervatív között: éppoly távol áll tőle a szocialista nyers racionalizmusa, aki minden társadalmi intézményt a maga egyéni észjárásának megfelelő módon akar újjáalkotni, mint az a miszticizmus, amelyhez a konzervatív oly gyakran kénytelen folyamodni" - írja 1960-ban Friedrich Hayek. "A liberális nagyon is tisztában van azzal, hogy nem mindenre tudjuk a választ, s nem biztos abban, hogy az általa adott válaszok mind helyesek, sőt, még abban sem, hogy mindenre választ találunk. A liberális abban különbözik a konzervatívtól, hogy hajlandó szembenézni ezzel a tudatlansággal, s elismerni, milyen keveset tudunk, anélkül, hogy amikor a ráció cserbenhagyja, azt állítaná, hogy a tudás természetfeletti forrásainak birtokában van. El kell ismernünk, hogy a liberális bizonyos vonatkozásban alapvetően szkeptikus - de úgy tűnik, némi szerénységre van szükség ahhoz, hogy hagyjuk, mások a maguk módján keressék boldogulásukat, s hogy következetesen ragaszkodjunk ahhoz a toleranciához, amely a liberalizmus lényegi tulajdonsága."
A "magyar viktorianizmus" tévedhetetlenségéről volt ismert. Hajlamosnak mutatkozott arra, hogy a magyar társadalomban misztikus és pragmatikus eszményeit akár kényszerrel is megvalósítsa. Ha van értelme a magyar politikai és gazdasági liberalizmusnak, akkor az, hogy elutasít minden központi kényszert, kiagyalt jót, reformdiktatúrát, saját hitének másokra, a társadalomra erőltetését. Hayek fölidézi Cromwell kijelentését: "Könyörgöm, az Isten szerelmére, higgyék el, hogy önök is tévedhetnek!" "Jellemző", teszi hozzá, "hogy valószínűleg ez a brit történelem egyetlen »diktátorának« legismertebb mondása!" Lord Stanhope emlékezése szerint Lady Salisbury megkérdezte Wellingtont, hogy Marlborough-t vagy Napóleont tartja-e nagyobb lángelmének. "Hát, nem is tudom, mert Napóleon nagyszerű volt a francia hadsereg élén, de nem volt semmilyen felelőssége, azt tette, amit akart: senki nem veszített annyi katonát, mint ő. Én bezzeg nem kockáztathattam. Ötszáz gránátos elvesztéséért térdre kényszerültem volna az Alsóházban." Orbán Viktor annyi embert veszíthetett, amennyit akart, de Gyurcsány Ferencnek, tetszik, nem tetszik, társadalma és pártja van.
A növekedési pálya kiigazításához felelős, arányos teherviselésű és hiteles konvergenciaprogramot kell készítenie 2006 szeptemberéig. A szocialisták és liberálisok választási képessége messze meghaladja kormányzóképességüket. A kiigazító csomag elfogadtatásához három személyiségből legalább egynek hitelesnek kell lennie: vagy a miniszterelnöknek vagy a pénzügyminiszternek vagy a jegybank elnökének. Hiteltelen kormánynak sokkal nagyobb megszorítási csomagot kell csinálnia, mint egy hitelesnek. A politikai és gazdasági felelősség jelentős nagyságú, jelzés értékű kiigazító csomagot igényel. Ennek az 500-600 milliárd forint közötti (nem értve bele az autópályák, a MÁV és a BKV százmilliárdjait) 2006 közepi és 2007 eleji kiigazításnak egyszerre kell érintenie a bevételi és a kiadási oldalt, a működést és a fejlesztést, nem szabad tíz fontos pontnál többet tartalmaznia, amelyek mindegyike meghaladja a tízmilliárd forintot. Az arányos teherviselés azt jelenti, hogy aki előnyt szerzett az elmúlt hat év gazdaságpolitikájából, annak terheiből is részesednie kell. Így a kiigazító programnak egyaránt kell érintenie a túlburjánzott államigazgatást, a munkajövedelmeket és a tőke piaci versenynyel meg nem alapozott nyereségeit. Lehet így is, lehet másként is. Innen az utastérből, nem ismerve a gép pontos állapotát, az üzemanyag mennyiségét, nem tehetünk mást, mint óvatosan, de realista módon figyelmeztetünk a repülés és a leszállás szabályszerűségeire, és arra, hogy nemcsak túlélni, de élni is szeretnénk.