Az esélyegyenlőség, ezen belül az etnikai szegregáció megfékezése és a roma gyerekek integrációja a most záruló ciklusban vált kiemelt céllá. Egy oktatási miniszternek azonban alig vannak eszközei arra, hogy befolyásolja a közoktatás tartalmi kérdéseit; céljai érdekében meg kell küzdenie az önkormányzatokkal; az oktatásfinanszírozásnak pedig igazodnia kell az önkormányzati feladatfinanszírozás képtelen rendszeréhez. Magyar Bálint kezét pedig még a kemény politikai kompromisszumokon kívül a szabadelvű oktatáspolitika alapelvei is megkötötték. Az iskolaszerkezet és a falusi kisiskolák kérdése szigorú tabunak számított. A minisztérium kénytelen volt föltételezni, hogy a tanszabadságon és a szabad iskolaválasztáson alapuló liberális közoktatási rendszer és a rendkívül decentralizált önkormányzati rendszer összefér az esélyegyenlőség, a szolidaritás és a következetes diszkriminációellenesség elveivel. Másrészt bízott abban, hogy az etnikai szegregáció elkülönülten is kezelhető.

Az OM elszántsága valóban elütött a kormány egészének konfliktuskerülő politikájától, bár a közoktatás reformléptékű átalakításáról nem beszélhetünk. A minisztérium szembenézett azzal a ténynyel, hogy az európai közoktatási rendszerek között a magyarországi a legkevésbé egyenlő és a leginkább szelektív, jóllehet a középiskolákba és a felsőoktatási intézményekbe felvett tanulók arányának látványos növekedése évekig elfedte ezt. Míg az OECD-országokban a tanulók olvasási, szövegértési teljesítménykülönbségét 36 százalékban magyarázzák az iskolák közötti különbségek, addig a magyar tanulók esetében ez az arány 71 százalék. Másik véglet Svédország, ahol a tanulók olvasási, szövegértési különbségét 77 százalékban az iskolákon belüli különbségek magyarázzák, és csak 33 százalékban az iskolák közötti különbségek. Magyarországon tehát a korai iskolaválasztás döntő mértékben meghatározza a gyerekek teljesítményét és továbbtanulási esélyeit.

A 2003-ban módosított közoktatási törvény az esélyegyenlőség javításával indokolta a kötelező óraszám csökkentését, az alapozó szakasz kiterjesztését, a kisiskolások megbuktatásának korlátozását és azt a követelményt, hogy teljesítményüket tanítóiknak szövegesen kell értékelniük. A probléma gyökeréhez - a közoktatási javak rendkívül egyenlőtlen elosztását lehetővé tévő - iskolai szelekciós mechanizmusokhoz a kormány csak a ciklus végén nyúlt, és akkor is óvatosan. A szabad iskolaválasztás maradt, de az iskolák szabad "tanulóválasztását" korlátozták. A 2007-ben hatályba lépő módosított jogszabály szerint a körzeten kívül élő diákok fölvétele során az iskoláknak előnyben kell részesíteniük a hátrányos helyzetű gyerekeket, illetve sorsolással kell kiválasztaniuk leendő diákjaikat. Ez biztosan nem szolgálja majd az érintett iskolaigazgatók megnyugvását.

Az oktatási miniszter szakított azzal a korábbi felfogással, amely a roma tanulókat "romapedagógiai" vagy tehetséggondozó eszközrendszerrel kívánta segíteni. Ehelyett kertelés nélkül megfogalmazta, hogy a gyorsan növekvő etnikai szegregáció tűrhetetlen, és ezt a folyamatot mindenképpen meg kell fékezni. Az általános iskolás roma diákoknak még ma is 20-22 százalékát irányítják gyógypedagógiai osztályba. Aligha feltételezheti bárki is, hogy a roma diákok ötöde értelmi fogyatékos lenne. A minisztérium "Utolsó padból" néven programot indított az álfogyatékos roma tanulók visszahelyezésére. A vizsgált gyerekek mintegy 10 százalékát helyezték vissza normál osztályokba, szemben a rutin-felülvizsgálatokon szokásos 1 százalékos aránnyal. A gyógypedagógiai beiskolázás aránya a szigorítások következtében csökkent, igaz, a részképesség-zavarosnak, tehát diszlexiásnak, diszgráfiásnak, diszkalkuliásnak minősített diákok aránya ezzel párhuzamosan meredeken növekedett. A roma diákok tömeges gyógypedagógiai beiskolázásának visszaszorítása természetesen szintén nyugtalanságot keltő oktatáspolitikai szándék. A gyógypedagógusok érthető módon állásukat féltik ettől. Az érintett normál iskolák pedig pozíciójuk romlásától tartanak.

Az összes általános iskolás roma diák több mint egyharmada roma többségű osztályba jár, és a szegregációs mutatók évről évre rosszabbak. A szegregáció megfékezésére a minisztérium új normatív támogatási konstrukciókat honosított meg; életre hívta az integrációs bázisintézmények hálózatát, és bevezette az integrációs pedagógiai rendszert. Emellett megkönnyítette a hátrányos helyzetű gyerekek óvodáztatását, és radikálisan megváltoztatta a korábbi, visszaélésekre is lehetőséget adó ösztöndíjrendszert. A közoktatási törvény kemény diszkriminációellenes paragrafusokkal egészült ki. A tárca kész volt vállalni a konfliktusok maximumát az iskolafenntartó önkormányzatokkal. A jászladányi szegregációs botrány kapcsán a miniszter még kisebbfajta koalíciós feszültséget is vállalt. Az esélyegyenlőségi miniszter igyekezett nyugtatgatni az érintetteket, mondván, meg kell adni az esélyt a roma diákok zömének felvételét megtagadó alapítványi iskolának, Magyar pedig a kisebbségi ombudsmanhoz fordult, aki megállapította, hogy az alapítványi iskolának nem lett volna szabad kiadni az OM-azonosítót, mivel azt alkotmányellenes céllal hozták létre.

A ciklus végén az oktatási kormányzat tudomásul vette, hogy az iskolai szelekció törvényi korlátozása nélkül képtelenség megfékezni a szegregációt. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az etnikai szegregáció tünet: a magyar közoktatás rendkívüli egyenlőtlenségének látványos tünete, amit nem lehet elkülönülten orvosolni.

Lássuk be, a fennálló nagyon rossz helyzeten nem lehet javítani az iskolai szelekciós mechanizmusok további, jelentős korlátozása nélkül. Az etnikai szegregáció megfékezése is illúzió határozott törvényi tilalom nélkül. Az indokolatlan gyógypedagógiai beiskolázás visszaszorítását és a sajátos nevelési igényű gyerekek integrált oktatását is csak további jogszabályi szigorításokkal lehet előmozdítani. Hatástalan lesz minden oktatásfinanszírozási korrekció, ha nem változik meg radikálisan az önkormányzati feladatfinanszírozás jelenleg átláthatatlan rendszere; ha a normatív támogatások zöme nem válik szigorúan kötött felhasználásúvá. Aligha gondolhatja bárki is, hogy ezek a szigorítások nem okoznak komoly érdeksérelmet. Ha a kormányfő a nyugalmat tartja az induló ciklus legfontosabb oktatáspolitikai vezérelvének, az azt jelenti, hogy meg akar akadályozni minden érdemi változtatást, mely javíthatna a tűrhetetlen állapotokon. Ez pedig a lehető legrosszabb üzenet.

Zolnay János
szociológus