Akkor szalonnát sütünk, kész, nincs mese, mert a szalonnasütésnél szebb dolog nincsen, és nem érdekel, hogy késő van már, és hogy estére nehéz, majd megiszunk hozzá harminc-negyven kisfröccsöt, persze hosszúlépéssel, hogy meg ne ártson, de én most nem vagyok hajlandó kompromisszumra az elnorbult, levelneszesedett világgal, a vegetáriánus szakácskönyvek és light kólák világával (itt és most szögezzük le: a vegetáriánus szakácskönyv valami olyasmi, mint a süketnek készült kottafüzet), azzal a világgal, amelyben a társadalom nem közösíti ki azokat, akik leszedegetik a sonkáról a zsíros részeket, szóval szarok én erre a világra, kilokalóriástul, fitneszestül, és szalonnát fogok sütni, mert a szalonna nem valami veszélyes és/vagy bűnös és/vagy utálatos dolog, ahogyan az elnorbultak megpróbálják bemagyarázni, ahogy az bele is mosódott az agyakba szépen, hanem a szalonna a legcsodálatosabb ételek egyike, akár sületlenül, sülve vagy abálva, sóban eltéve, fokhagymásan, paprikásan, mindenhogyan, a nyárson sütve, kenyérre csöpögtetve, hagymával pedig valószínűleg a primitív gasztronómia csúcsa, a legkevesebb munkával előállítható legmagasabb minőség: pörzsanyagok, füst, korom és zsír.

Fogalmam sincs, hogy a szalonnasütés mikori találmány, melyik népé, nyilván nem valami magyarikum, Váncsa István biztos tudná (ha esetleg említenék a szalonnasütést négyezer éves indiai források), de magyarabbat nehezen tudnék elképzelni. És milyen régen sütöttünk szalonnát, istenem!

Mert mindig a puhapöcsű grillezés, a barbekjú, rakni a rostra annak a szörnyszülött, vérliszten, dobozban nevelt csirkének a halízű mellét, vagy pulykáét, pláne. (Hosszú zárójel, van egy gyönyörű jelző, ami falun, kisvárosokban még néha föl-fölbukkan, de gyerekkoromban még elég gyakori volt, talán a kvázi-önellátó parasztgazdaságok idejéből maradt: bóti. Boltban vásárolt. Nem házi. Jelentésrétegeit nem is olyan egyszerű feltárni, egyrészt nem is kicsit pejoratív, miszerint a bóti a házinál feltétlen gyöngébb minőséget jelez, viszont bujkál benne a drága, exkluzív dolognak szóló csodálat is, hiszen a bótit sok pénzért kellett venni a boltban, nem csak úgy kihozni a kamrából. A "bóti" egy darabka posztfeudalizmus, tessenek gyorsan berakni a vitrinbe. Szóval: a bóti csirke- és/vagy pulykamell kiiktatandó a becsületes magyar gasztronómiából.)

Megfigyelésem szerint minden szalonnasütő társaságban akad valaki (meglepő módon többnyire nő), aki elkezdi magyarázni a szalonnasütés művészetét, hogy hogyan süt a profi, hogy csak parázson, semmi láng, mennyire kell átsülnie a szalonnának, nem szabad a kenyérre nyomkodni, satöbbi, satöbbi, minthogyha ez valami rettenetes szakértelmet kívánó valami volna, nem pedig a legprimitívebb ételkészítési módszer, amelyhez egy ősember gasztronómiai kreativitása is elegendő volt néhány tízezer éve: venni egy megfelelően erős botot, amelyre rátűzhető egy kisebb szárnyas, mamutdarab vagy az ellenérdekű horda valamely tagjának valamely testrésze, aztán biztonságos távolságból égetni a húst, és szevasz.

A szalonnasütésnek mégis ismertem egy igazi művészét: ez a nagyapám volt. Ő nem várt parázsra, simán tartotta a lángba, ahogy jött, és mindig szénné égette a szalonnát, de tényleg szénné, nem véletlenül, hanem így szerette, és nem érdekelte, ha éppen lángolt az egész nyárs, nyomkodta a kenyérre vagy elfújta, és sütötte tovább, mindig ő kezdte legelőször sütni, és ő fejezte be utoljára. És a hüvelykujjnyi üszkös, koromfekete szalonnahullát csak másnap ette meg, reggelire, hidegen, olyan arckifejezéssel, mintha egy Michelin-csillagos étteremben evett volna szarvasgombaszósszal tálalt langusztát (bár nagyapám langusztát soha életében nem evett, és soha szájába nem vette volna, de még étterembe sem ment volna be önszántából).

Szenesítem a szalonnát a tűzben, égetem, ahogyan tanultam, elszántan; komolyan kell venni a hagyományokat, hogy ha majd én is meghalok, maradjon utánam valami, mert egy szalonnasütési technika, az valami. Az a valami.