Cunningham koncentrált, táncosaitól emberfeletti fizikai-atletikus teljesítményt kívánó, izolált mozdulatokból építkezik

Reviczky Zsolt

Első alkalommal - látogatását korántsem elhamarkodva - vendégeskedett hazánkban az amerikai Merce Cunningham Dance Company. A társulat ma is aktív alapító atyja, a nyolcvanhét éves, nyughatatlan szellemű mester - aki 1939-től 1945-ig Martha Graham szólistája volt - 1953-ban hozta létre társulatát. Az élő ikon nevéhez fűződik (Graham, Limón és Laban metódusa mellett) a negyedik, legelterjedtebb modern-absztrakt táncirányzat. A minden érzelemtől mentes "tiszta tánc" tagadja a narratívát, a cselekményt, a szavakra fordítható történetet. A szüntelen kísérletező alkotóra - a zen buddhizmus és a dada mellett - Einstein elmélete hatott: nincs biztos-szilárd pont a térben. Cunningham rendkívül koncentrált, táncosaitól emberfeletti fizikai-atletikus teljesítményt kívánó, izolált mozdulatokból építkezik. Mozgásnyelvének alapja a káosz, a véletlenszerűség, a titokzatosság. Erre "húzza rá" a leginkább minimalista és/vagy elektronikus zenét, melynek gyakorta nem jut dramaturgiai szerep, és ritmikailag is független a tánctól.

A szellemi innovációs díjra érdemes koreográfus világa mégis megrázóan érzéki. Az 1956 és 1958 között készített Suite for five - egykori, legfőbb alkotó- és élettársa, John Cage zongoraművére - vélhetően nem az a produkció, amely közben-után úgy érezzük magunkat, mintha most hajtottuk volna végre első ejtőernyős ugrásunkat. Két férfi és három nő (világoskék, almazöld, lila, kanári- és narancssárga dresszben) látható az üres térben. A tökéletes ritmusú, "meditatív" élményt kínáló munkában azonban gyorsan megcsillan az, ami véget vet bambulásomnak: a pompás táncosokat (kivált Lisa Boudreau-t) mozdulataik emelik személyiségekké, jelenlétüket áthatja a szexus.

A háromnegyed órás, '99-es Biped varázsos vizuális élményt kínál. Paul Kaiser és Shelley Eshkar képzőművész-díszlettervezők digitális képpé alakították a táncosok mozdulatait. A csillogó-ezüstszürke kosztümbe bújt, tizenhárom táncművész mozgásával egy időben, leheletfinom kvázi-vásznon fénycsíkok, vonalak, fehér-színes pöttyök, fürge táncalakok villognak, futkosnak. Mintha mesterséges, animált térbe-ketrecbe volnának bezárva a gyakorta lélegzetelállító szinkronban mozgó emberi testek - akiket, úgy tűnik, valaki kívülről, komputerrel irányít.

Az 1975-ös Sounddance ébresztőt fújt a szunyókálásra hajlamos renitenseknek. David Tudor fülsiketítő elektromos zenéje egy, az ablakunk alatt tevékenykedő útépítő brigád, egy fogorvosi fúrógép és Hitchcock megbolondult varjainak zaj-, zörej- és hangélményeit idézi. Az adrenalintól szétrobbanó emberpárok - háttérben barokkos-arany színházi függöny - szédítő hajszában-tempóban keresik egymás fizikai közelségét, azonban - a maestro szándékai szerint - a DNS-eket képezik le.

A csakis a pillanatban hívő Merce Cunningham önző-megátalkodott, a publikum kegyére fittyet hányó, kizárólag saját életművéhez hű táncalkotó. Nem tette tespedtté - kétségtelen - nagysága. Nem köt alkut, nem tartozik és nem követel (ájult tiszteletet). Meglehet, hogy ő az Utolsó Mohikán.

Merce Cunningham Company: Suite for five, Biped, Sounddance - Művészetek Palotája