Tegyük fel, hogy az utazás, a világjárás egy különös erkölcsi norma következtében tabutéma, s Verne úgy írja meg Mr. Fogg nyolcvannapos Föld körüli kalandsorozatát, hogy egyetlen szót sem ejt arról, ami hősével útközben történt, csupán azt mutatja meg, mit tesz, milyen emberi kapcsolatai vannak az út előtt és után. És mégis elmond minden lényegeset. Ilyesformán beszél Turgenyev, a klasszikus orosz próza nagy különce az érzékiség titkairól. Tiszteletben tartja a kor elbeszélői illemét, az intim pillanatokról mélyen hallgat, mégis megtudunk mindent abból, ahogy az a bizonyos lenémított, lényegi pillanat meghatározza alakjainak hétköznapi reakcióit és viselkedését. Igazi nagy realista, a figurái adott társadalmi kulisszák között mozognak, mégis az utókor szexológusait, analitikusait és mindennemű szerelmi terapeutáit megszégyenítő hozzáértéssel és zsigerekbe látó nyíltsággal figyeli hőseinek árulkodó hangsúlyait és gesztusait. Ettől lett ő a különc.

Történetei ott vesznek éles fordulatot, ahol a legkevésbé várjuk: a Turgenyev-mese soha nem a tragikus vagy melodramatikus elbeszélői logika vonalát követi, hanem a szerelem hús-vér törvényeit, ami egyúttal hamisítatlan lélekmélyi történet. Írásait nem a társadalomkritika élteti, mint általában hiszik róla. De akkor mi? Érdekes, hogy szerelmi történetei tele vannak erőteljes önéletrajzi motívummal; az Első szerelem én-hőse szinte kézzelfoghatóan megidézi a rideg családi légkört, amelyben felnőtt, de a Tavaszi vizek Szanyinjában se nehéz felfedeznünk a szerző bizonyos vonásait. "Az első szerelem - forradalom: a kialakult
élet egyhangúan szabályszerű rendje egy pillanat alatt széttörik és összeomlik, az ifjúság barikádon áll, magasan lobog ragyogó zászlaja, s akármi várja holnap - halál vagy új élet -, lelkes üdvözletét küldi mindenkinek" - olvassuk az Európában utazgató ifjú földesúr, Szanyin történetében, de olvashatnánk a másikban is a még ifjabb Vladimir Petrovicsról, aki alig tizenhat esztendős, mégis egyik percről a másikra a szerelem barikádjára kerül.

Hogy miféle barikádról van itt szó? Olyan író használja ezt a meglepő hasonlatot, aki, mint tudjuk, Párizsban közelről szemlélte a forradalmat, az igazit, a "külsőt", és nem esett eksztázisba tőle, ám aki a szerelmet a felnőtté érés megkerülhetetlen belső forradalmának látja, egyfajta testi-lelki láznak, amelyben ott a naivitás, a szentség és a kudarc, öröm és fájdalom, kiválasztottság és megbélyegzettség. Hisz mind a két ifjúnak csalódnia kell, éspedig mindenekelőtt önmagában, majd a szerelemben, amely éretten már nagyon más, mint aminek kezdetben tűnt. A kezdet, e bűvös, időn kívüli pillanat, amelyben az ember kinyilatkoztatja magát önmagának, kivételes epifánia. Ám ez az időn kívüliség visszahozhatatlanul a múlt martaléka lesz. A szerelem meg az érzékek misztériuma: ég és pokol, megváltás és pusztulás, katarzis és bűn.

Ezt mind fel kellene fognia a Tavaszi vizek Szanyinjának, amikor néhány nap leforgása alatt két nőbe is beleszeret, és a sors mindkét arcát megpillantja. Nem képes rá, "gyenge ember", összeroppan. Nem úgy a két nő, Gemma és Marja Nyikolajevna - vagy akár az Első szerelem rejtélyes Zinaidája -, akik hol naivának, hol a végzet asszonyának mutatják magukat. Akik nemcsak ismerik e titkot, hanem élik is. A sorsának kiszolgáltatott ember bölcsességével, magukénak tudva mind az elátkozottságot, mind a szabadságot. Amitől természetesen nekik sem adatik meg a boldogság. Csak éppen talpon maradnak.

Sárközi Róbert ex librise