- Elnézést... Azt hittem, rajzolni tetszik, ja.

- Nem. Írok. Jegyezgetek. Ilyes ember vagyok. Írogató.

Szégyelltem kicsit magam, nem szokásom vonaton dolgozni, de most nagyon felbokrosodtak a teendők, ideges is voltam, mérges magamra, gondoltam, mennyi bajom van énnekem.

De azért kiemeltem fejem a restanciák halma mögül, és félretettem a blokkfüzetet.

- Miért tetszett kérdezni?

- Azt hittem, szintén festőnek tetszik lenni, ja.

- Szintén? Ön festő?

- Nem. Modell vagyok - mondta a hölgy, érezhető büszkeséggel a hangjában.

Fürkésztem arcát. Igen, érdekes arc. Van szemük ezeknek a festőknek. S mintha kitalálta volna, min spekulálok:

- Azt mondta az egyik grafikus, hogy jó arcom van, bele van vésve a rengeteg baj.

- Rengeteg baj?

Nem kellett sokat kapacitálnom, mondta szépen, kérés, kérdés nélkül, halkan, szenvtelenül, nehezen érthetőn, de folyamatosan.

- Anyám parasztlány volt, ja. Nagykátai. Tizenhét évesen felment Pestre, ja. Egy családnál volt cseléd, ja. A ház urától megesett. Haza nem mehetett, ott nem maradhatott, ja. Az ember kivett neki egy szoba-konyhás lakást a Garay téren. Azóta is a Garay téren lakom. Nem ugyanabban a lakásban, de mindig a Garayn. És mindig egyszoba-konyhásban, ja. Jó nekem az.

Anyám megszülte a gyereket, vagyis engem, ja. Egyéves voltam, ölbe vett, és leugrott a gangról, ja, a másodikról. Mert a másodikon laktunk. Ma is ott lakom, ja, a másodikon. Anyám meghalt, én ráestem, megmaradtam. De nem tudtam járni és beszélni, ja. Később megtanultam. Nehezen. A veszprémi árvaházba tettek. Onnan kivett egy bakonyi parasztcsalád, ja. A disznóólban volt a helyem. Átmásztam a szomszédba, ja. Ott kilenc gyerek volt, adtak nekem is enni. Aztán rám dőlt a sparheltről egy kondér forró leves. Tíz évig nem gyógyultak be a sebek, ja. Nyolcéves koromtól dolgozok. Tizennégy éves koromban bányába kerültem. Csillés voltam. Voltam Balinkán, Kincsesen, ja. Aztán visszakerültem Pestre, szövőgyárba, ja. Ott lehúztam hamincöt évet. Egyszer jött egy fotós, fotózta a szövőnőket, ja. Hetekig járt. Egyszer eljött vele barátja, aki festő volt. Az mondta nekem, hogy nem lenne-e kedvem modellnek állni. Mondtam, mi az? Hát azt mondja, hogy nem kell semmit csinálni, csak ülni egy széken órákon át. Ja. Na mondom, hát az jó lenne, mert annyit futkoztam a szövőgépek mellett, hogy jó lenne, ja, ülni egy kicsit.

Akkor már csak egy év volt a nyugdíjig.

Mikor nyugdíjba mentem, már mindenhova hívtak, ja. Mert, azt mondják, jó arcom van. Hát én nem tudom, mi a jó benne, de ha nekik jó, hát legyen. Nekem olyan mindegy, hogy hol ülök. És fizetnek is. Az ilyen táborokban pedig adnak enni is, ja. Kedvesek ezek a művészemberek. Mert most is megyek a festőtáborba. Ülök ott öt-hat órát, kapok egy kis pénz, aztán visszaszállok a vonatra. Ja. A Nyugatinál meg fölszállok a trolira, és már ott is vagyok a Csikágóban.

De, volt férjem. Ja. Húsz évet éltünk együtt. Ha ivott, mindig nagyon megvert. És mindig ivott. Egyszer úgy megvert, hogy elfelejtettem beszélni. Egy évig nem tudtam beszélni, ja. Aztán rákos lett. Csúnya vége volt, ja. Akkor megint elfelejtettem beszélni. Ja. Aztán volt egy szomszédasszonyom. Ja. Az segített. Aztán az is meghalt. Akkor megint nem tudtam beszélni. Ja.

De aztán a sok üléstől megint rendbe jöttem. Mert hívnak, sokat hívnak. Nincsen senkim, ja. Egyetlen rokonom, barátnőm, senkim. Ja. Csak a művészek. Ők hívnak - és megemelte egy kicsit a mobiltelefont - áldja meg őket az isten. Ja.

Kicsit hallgattunk.

Majd nyúltam a blokkfüzetért.

- És lejegyezhetem ezt?

- Éntőlem. Nekem olyan mindegy, hogy festenek engem vagy írnak. Ja. Modell vagyok - és először nevette el magát, mély hangon, döcögve, hosszan.