Kezdjük a végén. Fogalmam sincs, milyen eséllyel lehet kábítószerhez jutni az aluljárókban, de két dolgot történetesen tudok: 1. Pokorni úr miniszterkedése idején nekem is mesélték patinás budai gimnáziumokról, hogy falaik közt gazdát cserélnek a tudatmódosító szerek, de bizonyítékot akkor sem láttam, 2. ha most is így volna, annak ugyanúgy nem lenne köze az oktatáspolitika hatékonyságához, mint ahogy négy éve sem volt. Magyarán ne keverjük össze a közrendvédelmet az oktatásüggyel.

Persze egyszerűbb olyan hívószót bedobni a köztudatba, amely garantált elutasítást vált ki a remélt közönségből, de fontosabb volna a magyar oktatásügy valódi problémáiról beszélni. Szögezzük le: a magyar iskolának e pillanatban nem az esetleges drogterjesztés a legfőbb baja. Hanem az, hogy nem tölti be a valós feladatát. Ahogy négy évvel ezelőtt, sőt húsz éve sem töltötte be; abban a korban, amelyre kampányidőn kormány és ellenzéke is a "hagyományosan erős magyar oktatás" aranykoraként kész hivatkozni.

A Kádár-rendszerben az elitoktatás szűk kvótái megoldották, hogy a gimnáziumba, majd egyetemre jutó vékonyka réteg valóban jó teljesítményt produkáljon. A teljes foglalkoztatás alkotmányos kötelessége pedig segített elfedni, hogy a rendszert elhagyók nyolc általánossal vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal legfeljebb a statisztikát tudják javítani, de saját esélyeik növelésére képtelenek. Azóta viszont világossá vált: az esélyhez juttatás nem merülhet ki annyiban, hogy növeljük a felvételi keretszámokat, a szétrepedésig tágítjuk a középiskolák és az egyetemek kőfalát. A tömegesítéssel romlik a színvonal, és ezt csak fokozza az oktatáspolitikai káosz. Az egymás mellett élő, átjárhatatlan rendszerek, a megkezdett és megállított reformok azt is szétzilálták, ami menthető lett volna.

Ami pedig nem is látszik, az ennél is sokkal kétségbeejtőbb. A rendszer legalján ott van ugyanis az a réteg, amelyről szinte szó sem esik. Az általános iskolából kibukók vagy a zsákutcás szakoktatásban parkoltatottak tízezreit a politikusok mintha nem is látnák. Pedig ők, az iskolai karrierjüket érettségi nélkül, legfeljebb egy úgy-ahogy elsajátított, alig piacképes szakmával befejezők a kritikus tömeg. Ha nem mondjuk meg végre, hogyan juttathatjuk őket esélyhez, kézzelfogható közelségben a pillanat, amikor munkanélküliként, segélyre váróként találkozunk velük.

A miniszterelnöki vitának a szakoktatás volt az egyik témája. Szegényügy, kisebbségügy, halmozódó hátrány - minden ott van benne, amiről beszélni kell. Ha változatlanul hagyjuk, kizárt, hogy valaha viszontlássuk a "hagyományosan jó" oktatást. Mégis, a vitában egyik fél részéről sem hangzott el javaslat, milyen lépésekkel kellene nekiindulni. (Elvégre az oktatási tárca szocialista kezelésbe vételének ötlete még nem tekinthető annak.) Mi több, az egész kampány során mindössze egy, az oktatásügyet érintő markáns megjegyzés hangzott el: Pokorni Zoltán már idézett mondata.

Ezzel a kábítással viszont most sem megyünk semmire.