„Egyik mesterem, a Nobel-díjas farmakológus, Otto Loewi öregkorában reggelente speedet, esténként morfiumot vett magához, és nem tartózkodott a szokásos kábítószertől, az alkoholtól sem. Ez a fiatalos és energikus aggastyán közel 90 évet ért meg. Én iszom. Sok gyógyszert szedek, köztük fájdalomcsillapítókat és altatókat. És dohányzom is, 16 éves korom óta. Soha meg sem kíséreltem leszokni” – nyilatkozta Paul Parin, a neves pszichoanalitikus és etnopszichológus a Neue Zürcher Zeitung vasárnapi mellékletében.

Az interjú Parin 90. születésnapja alkalmából készült. A tudós aránylag jól tartja magát, de már nem a régi. Térdprotézise van, egyre rosszabbul lát. Amikor a felesége, aki maga is pszichoanalitikus volt és elkísérte afrikai kutatóútjaira, 58 évi házasság után elhunyt, Parinnak tudomásul kellett vennie, hogy most már tényleg megöregedett. De nem hagyott fel az írással, sőt, élete hosszú alkonyán kezdett csak szépirodalommal kísérletezni.

„Pár éve nagy feltűnést keltett egy cikkével: Weise Pharmagreise (Bölcs drogastyánok). Azt követelte, hogy tegyék szabaddá az öregeknek a kábítószerek élvezetét” – tereli az izgalmas témára Parint az interjú készítője.

„Igen – válaszolja az agg tudós. – Ennek a cikkemnek nagyobb visszhangja volt, mint bármelyik korábbi munkámnak. Pedig ez a követelés teljesen ésszerű. Miért kellene az öreg embereknek szenvedniük? A farmakológia nagy vívmánya, hogy a fájdalmat korlátozni tudjuk. De gyakran óvatosan bánnak a csillapítókkal, mert attól félnek, hogy a beteg pl. morfinistává válik. De mit számít, ha ettől jobban érzi magát.”

Parintól távol áll, hogy azt higgye, a mai világban az öregek bármit tanácsolhatnának a fiataloknak. Mire megöregszenek, felhalmozott tapasztalataik érvényüket vesztik. „De akkor mi az öregek szerepe?” – kérdezi a szerkesztő.

„Hogy az ember a maga számára értelmes életet éljen. Ehhez jó iskolai képzésre van szükség. Hogy megtanuljuk, hogyan legyünk nyitottak sok mindenre. De manapság az egyetemek is arra törekszenek, hogy minél hamarabb lehetővé tegyék a diákoknak a beilleszkedést az elüzletiesedett világba. Pedig fontos lenne, hogy a képzés ne csak azt nyújtsa, ami itt és most hasznos. Mert különben az ember nem tud mit kezdeni magával, amikor kikerül a termelési folyamatból.”

Otto Loewy