Kis hallgatás után még hozzátette: - Szabadság az, ha minden és mindenki egyetért velem, ám akkor nem létezem, mert mi valamennyien csak az ellentmondásokban és összetűzésekben érzékeljük magunkat." Gorkij, hosszú haját hátravetve, óvatosan ült a nádszéken, s hunyorítva figyelte az öreget, aki a szakállát morzsolgatva vetette oda a szavakat. Nem értett egyet aznap Tolsztojjal? Nem szerette? De érdekelte a tegnapi, és nagyon vágyott a másnapi Tolsztojra. Az úr és cseléd, gazda és szolga világában, ennek a kis öregnek a baráti, teljesítményen és tehetségen alapuló respublikája egyetlen égbolt alá vonta a nagyurat és a nincstelent, a hívőt és a hitetlent.

Emlékszem, hogy amikor 1965-ben, tizennégy évesen először olvastam Gorkij emlékezéseiben a fentieket, éppen megrohanni, megdönteni és megtiporni szerettem volna a bámult öreget szavaiért. Igenis, éppen hinni kezdtem az egyetlen igazságban, és ennek az igazságnak a szabadságában. Apáknak és anyáknak, tanároknak és osztálytársaknak, jaj volt, ha nem osztották igazságomat. Barátságaim az eszme barátságai voltak. A hitnek vetettem alá minden kapcsolatomat. Származás, gazdagság nem számított. József Attila és a vietnami háború elleni tiltakozás, Stendhal Julien Sorelje és Lucien Leuwenje, Che Guevara és az ifjú Marx, John Lennon és még inkább Mick Jagger, Szörényi és Bródy kérlelhetetlen és engesztelhetetlen híveként választottam barátot és ellenséget. A barát örök barát, az ellenség örök ellenség volt. Mennyit gyűlölködtem, Istenem! És mennyivel fontosabbak voltak a barátok anyánál, apánál, rokonnál, sőt, olykor még szerelemnél is!

Amerre néztem a hatvanas-hetvenes években, mindenütt barátságokat láttam, beszélgető, összejáró, együtt író, olvasó, zenélő, házat építő, kiránduló férfiakat és nőket. Jó volt hinni, hogy a Beatles fiúk, Szörényi és Bródy barátok, hogy Konrád és Szelényi, Bence és Kis nemcsak együtt gondolkodnak és írnak, hanem barátok is, hogy együtt van igazságunk és szabadságunk. Nem számít, honnan jöttél, az számít, hogy merre mész. Családot, rokont készen kaptál, barátaidat magad választod. Tetszik, nem tetszik, a háború előtti hierarchikus, törzsi, rendi világot, most először írta fölül egy önkéntes, lelkesen kívánt, szabad baráti demokrácia. Nem Rákosi, nem Kádár, nem apáink, hanem mi választhattuk meg személyes barátainkat és ellenségeinket - ez volt az első szabad választás Magyarországon.

Kire bíznád a titkaidat, kinek mondanád el a vágyaidat? Kihez fűz oly bizalom, hogy életedbe, válságaidba és örömeidbe beavasd? Vajon nem ez hatott-e új eszmék és ideálok mellett a nyolcvanas években felnövekvő fiatalokra, akik soproni polgárcsaládból és alcsúti félig paraszti, félig értelmiségi famíliából, budapesti és gyöngyösi rokoni hálózatokból egy eszme és barátság világát építették föl a szakkollégiumban? Emberek vetették egymásnak a hátukat: nem számítottak államra, hatalmasokra, felül állókra, csak egymásra. Maga a barátság is eszmévé vált. Azzal vagyunk mások, különbek, hogy vannak barátaink, akikben bízhatunk, s akik bíznak bennünk, akikkel szabadok és egyenlők lehetünk. Vajon nem barátságok hálózatára épült-e a kádári időszakban a kisemberek kapcsolatrendszere is, az informális műhelydemokrácia az üzemekben, a második gazdaság ilyen-olyan ága?

A rendszerváltás legbrutálisabban éppen e baráti hálókat szaggatta szét. Új eszmék, igazságok jöttek, s vele új kérlelhetetlenségek. Fontossá vált származás, rokonság, s mindennél fontosabbá siker, pénz, hatalom. A hasznos és haszontalan, a szükséges és szükségtelen, a sikeres és a sikertelen váltak a barátság kritériumává. Megint minden magánkapcsolatban, személyes viszonyban megkülönböztettek az egyenlők és az egyenlőbbek. A tömegdemokrácia, a szabad választások, a piaci versengés könyörtelenül megsemmisítette az egyéni, baráti demokráciát, kiszelektálta az élhetetleneket, a használhatatlanokat, a nekünk nem jövedelmezőket, a versenyképteleneket. Most szeretjük vagy utáljuk az emberiséget, a magyar társadalmat, nemzetet, csak éppen gyanakodva és félve pillantunk a közelünkben lévőkre.

Eszmék és vezérek jöttek és mentek az elmúlt száz évben. Láthattunk váratlan és rendkívüli meggazdagodásokat, és baljós csődöket. Hevült tömegek éljeneztek háborúkat, gyaláztak más gyűlölködő tömegeket. Visszatekintve a legémelyítőbbnek mégis a sokszoros magány és elhagyatottság látszik.

Bár hihetnénk, hogy ellenségeink, irigyeink, ismeretlen hatalmasok árultak el, csaptak be, löktek az egyedüllét vermébe minket. Barátaink voltak. Bár remélhetném, hogy nem én mutattam hidegséget, nem én csuktam be az ajtót, nem én nem hívtam vissza régi barátokat, mert értéktelenné, fölöslegessé váltak számomra. Én voltam. Nálunk van hideg. Magunkban csuktuk be az ajtót. A mi szobánkban nem szól a telefon. Nem hazáról, nemzetről, köztársaságról, hanem félig épített házról, a rákkórház folyosóján aggá aszott, ottfelejtett férfiról, a munkáját vesztett, széttárt karokkal, sajnálkozva elutasított nőről van szó. Volt barátainkról és barátnőinkről.

Szegénynek lenni nehéz. Elhagyatottnak lenni nehezebb. "Nem igaz, hogy Isten előtt csak az a kedves, amit a földön erénynek neveznek. Minden szegény tapasztalásból tudja, hogy gyakran éppen az nem kedves Isten előtt, amit a földi törvény, az élet viszonyaihoz való kényszerű alkalmazkodással jogosnak hirdet. Isten nem tanácselnök, s nem alkalmazza a paragrafusokat. Isten mindenekfölött barát. Szent Ferenctől tudjuk, hogy kizárólag a szegények barátja." Így elmélkedik Márai Sándor A szegények iskolájában. Kívánom, hogy legalább nekik legyen Istenük, mert ő az egyetlen barátjuk.

Könnyebb egy országban tömegdemokráciát és piacgazdaságot teremteni, mint az emberek közti bizalmi viszonyt, tiszta magatartást, civilizált viselkedést fölépíteni. Nem csupán a politikusok, az elöl állók kézfogása maradt itt el, hanem a miénk is. A megalázást, a hűtlenséget, az esettek feletti gúnyt nemcsak belőlük, magunkból se vetettük ki. Körülnézel és emlékszel. Ez az ország minden individualizmus, minden összetűzés ellenére barátok és társak országa volt, most a magányé és az elhagyatottságé. Pótolja-e barátainkat pénz, karrier, hit a vezérben, kósza eszmében? A végelszámolásnál mégis nehéz egyedül.