- Majd kicsattan, sztorizik, mosolyog... Ilyen jól van?

- Örülök, hogy a hangulatom ennyire kiül rám, tényleg remekül érzem magam. Bár ezt az irodát, ahol most beszélgetünk, szimplán elfekvőként emlegetik a Dunaferr Rt.-ben, nekem éppen megfelel: korábbi csúcsvezetőből vezérigazgatói tanácsadó lettem, és hamar megszoktam, hogy nem nyomasztanak a napi gondok, az állandó stressz, ráadásul sokat lehetek együtt a három és fél éves kisfiammal. Hogy mást ne mondjak, mi, férfiak nemrég jöttünk haza a kitzbüheli síelésből. Úgyhogy hálás vagyok mindazoknak, akik egykoron hátba szúrtak.

- Hogy ment a lejtőn?

- Már Józsikának is egyre jobban. Olyan, akár az anyja, nincs benne félelemérzet, repeszt, mint az őrült.

- Az anyuka Bojana Radulovics, a két alkalommal is a világ legjobbjának választott kézilabdázó. Ha már szóba hozta: annak idején pusmogtak a városban, amikor kiderült, hogy a klubelnök összebútorozott a sztárjátékossal?

- Dunaújvárosban nagyjából hatvanezren laknak, őt is ismerte mindenki, engem is, persze, hogy beszédtéma volt a kapcsolatunk. Mindennek a tetejébe a huszonkilenc év korkülönbség sem szokványos, de hamar lecsengett a dolog, mert az emberek azt látták, hogy a flörtnél jóval többről van szó. Majdnem tíz évig együtt is maradtunk, s bár most külön élünk, a viszonyunk jobb, mint korábban.

- Ugyanez az egyesületről nem mondható el: amióta kiszállt, évről évre gyengébbek az eredmények...

- Nagyon kedves, de én nem látom a szoros összefüggést a kiebrudalásom és a klub visszaesése között. Mi több, a visszaesést is csak idézőjelek között említeném, tekintve, hogy hajdani nagy csapataink közül - a futballon kívül - valamennyi ott van továbbra is sportága élmezőnyében, igaz, már a férfi és a női kézilabdázók, továbbá a hokisok sem bajnokok. A Dunaferr Rt. által folyósított támogatás hozzávetőleg a felére, harmadára csökkent, de még így is százmilliókban mérhető. Mivel az ukrán tulajdonost ma semmiféle szerződés nem kötelezi a sport finanszírozására, úgy gondolom, igen nagyvonalúan jár el. A múltat pedig kár fölemlegetni. Be kell látni: ma egészen más idők járnak.

- Azért én megtenném. Emlékszik, hogy néhány éve komcsizták önöket rendesen, mondván, egy állami tulajdonú cég pénzéből élnek?

- Természetesen, de akik ezt hajtogatták, azoknak fogalmuk sem volt a valós helyzetről. A cég 330 milliárdos árbevételt könyvelt el, s ebből juttatott a klub kilenc szakosztályának 1,1 milliárdot. Ugyanakkor az egyesület semmiféle egyéb állami támogatást nem kapott. Úgyhogy fikarcnyi lelkiismeret-furdalásunk nem volt. Sőt: a Dunaferr SE csapatai hétről hétre, vagy inkább napról napra olyan miliőt teremtettek a városban, amilyenről másutt nem is álmodhattak. Tulajdonképpen az egész település a sportról szólt, s azért ebből valamit sikerült átmenteni mostanra is.

- A labdarúgást nem. Bennmarad a csapat az NB II-ben?

- Azért ott csak-csak. Talán minden másképp alakul, ha 2000-ben nem bukunk el a norvég Rosenborggal szemben, hiszen akkor bekerültünk volna a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Ezzel szemben az történt, hogy folyamatosan engem piszkáltak, amiért a futballistáknak magasabb fizetést adtam a többieknél. Noha nem lehet kizárni, hogy végül az állandó csatákba buktam bele, ma is ugyanígy csinálnám, mert meggyőződésem: a labdarúgást - mint a világon mindenütt - egyetlen másik sportággal sem lehet összevetni. Népszerűségében és anyagi lehetőségeiben sem.

- Olyan kisimultnak látom, hogy már-már költői a kérdés: még föl tudná magát húzni sporteseményen annyira, mint 1999-ben, a női kézilabdások Hypo elleni BL-elődöntőjén?

- Úgy látszik, ezt az ügyet, míg élek, hurcolom magammal. Igen, a meccs után, az öltözőfolyosón bemostam egyet Gunnar Prokopnak, az osztrákok hihetetlenül ellenszenves, öntörvényű menedzserének, mert egész nap szórakozott velem, ráadásul - miután a jól ismert jelet bemutattam neki a lefújást követően - nekem rontott. Ez hiba volt a részéről, mert utána hosszasan repült...

- Nyugdíjas sportvezetőként akar megöregedni vagy olyan nyugdíjasként, aki sportvezető?

- Nem is gondolja, mennyire aktuális a kérdése. Újabban vállalkozók egy csoportja erősen tapogatózik nálam, nem vállalnék-e feladatot a hokiszakosztály felvirágoztatásában. Nem tagadom, lenne hozzá kedvem, de én az élsportot - velük ellentétben - kizárólag nagyegyesületi keretek között tudom elképzelni. Úgyhogy könnyen lehet, számomra a sport továbbra is a sí marad. Természetesen Józsikával.