A magam részéről ezzel be is fejezem a címben feltett kérdésre az általánosságban adható választ. Az utóbbi időben ugyanis oly sok okos és mélyen elkeseredett írással találkoztam a magyar sajtóban, hogy ha tudnám, se szeretném ezek számát gyarapítani. Se vége, se hossza a szomorkodásnak, miszerint fontos kérdésekben nincs egyetértés, hogy negatív a választási kampány - és egyáltalán, hogy választási kampány van, amelyben a kijelentések hangzatosak, valamint nagyot- és ellentmondók.

De gondoljunk bele egy pillanatra: ha nem demokratikus respublikában élünk, mindezek a keserűségek egy csapásra eltűnnének, mert akkor nincs nyilvánosság, nincsenek egymásnak ellentmondó adatközlések és egyazon dologról homlokegyenest ellenkező kommentárok, s persze akkor nem kell a választási kampány - mellesleg természetes - jelenségein sem szörnyülködni. Ha azonban demokrácia van, akkor a különböző érdekek, értékek, valamint értéktelenségek nyilvánosan megfogalmazódhatnak - és ez politikai zajjal jár. A demokráciának már ilyen a természete. Ebben a vásári forgatagban a politikai kikiáltók természetesen megpróbálják egymást túlkiabálni, s ez bizony más, mint a nem demokrácia csöndje és bénult egyértelműsége. Persze kérdés, kinek higgyen akkor az ember?

"Ne higgy el addig semmit, amíg hivatalos helyről nem cáfolják" - így az időtlen bölcsesség. De csak egy demokráciában vált lehetségessé, hogy nyilvánosan hangoztassák - miként ezt egy Claude Cockburn nevű újságíró is tette: "A kormányok annyi kárt okoznak, amennyit csak tudnak, de csak annyi jót, amennyire rákényszerülnek." Claude Cockburn a XX. század angol nyelvű újságírásának nagy jelese. Az író Graham Greene szerint talán a legnagyobb. Berlinből és New Yorkból tudósította a londoni Times-t, de 1933-ban belépett az angol kommunista pártba, otthagyta állását, és 40 fontból megalapította Week nevű lapját, s ezzel egy furcsa sajtótörténeti epizód vette kezdetét. A lapot sárgás papírra barna festékkel nyomták, de a legolcsóbb barna borítékot viasszal pecsételték le, s így a szokványos postai díj háromszorosáért szállították az előfizetőknek. Öt év múltán tucatnyi ország külügyminisztériuma, Londonban minden követség prenumeráns volt, és VIII. Edward királytól Charlie Chaplinig terjedtek a megrendelők. A lap olyasmiket közölt, amit a politikusok és a kormányhivatalokban a főtisztviselők egymás között beszéltek, ami érdekes, színes és ellentmondásos volt, szemben a hivatalos közleményekkel. Sokszor pontatlan volt, de őszinte, s alapjában a hírek kiszivárogtatására épült. Cockburn a spanyol polgárháborúból nem egyszerűen tudósított, hanem beállt fegyverrel a respublika védelmébe, s a szintén Hispániából tudósító nagy kortársával, Orwell-lel szemben akkor még hűen követte a pártvonalat. 1941-re - éppen, mert hű volt a moszkvai állásponthoz, s nem ellenezte a náci-szovjet egyezményt, holott előzőleg nagyon is Hitler-ellenes volt - előfizetői elpárologtak, a lap megbukott, s az angol belső elhárítás megelégedéssel nyugtázta, hogy Cockburn egyre többet iszik. A háború után kilépett a kommunista pártból, Írországba költözött, de megfigyelése még évekig folytatódott. Halála után negyedszázaddal, a törvényeknek megfelelően, a belső elhárítás 26 vaskos kötegben adta át a brit nemzeti levéltárnak a róla készült iratokat. Családja áttanulmányozta az önkéntes és hivatásos besúgók által írt jelentések irdatlan tömegét, amiből két dolog derült ki. Az egyik az, hogy nincs az a grafomán naplóíró, aki egy ember napi járása-kelése minden apró-cseprő mozzanatát oly precizitással rögzítené, mint valamely titkosszolgálat. A másik jellegzetesség pedig az, hogy az 1924-ben kezdett - Cockburn és Graham Greene ekkor utaztak mint egyetemisták a kontinensre - és három évtizeden át folytatott szoros megfigyelés merő pénzpocsékolás volt, mert Cockburn mindent pillanatnyi impulzusból, egyéni meggyőződésből, nem pedig utasításra tett; következésül társadalmi kapcsolatainak nem lehetett tartalmi jelentősége a kormányszervek számára. Ugyanakkor az is jellemző - a demokráciára jellemző -, hogy Cockburn lapját nem tiltották be, s ahogy ő nem hitt kormánya hivatalos szövegeinek, kormánya sem tulajdonított akkora jelentőséget az ő demokratikus szkepszisének, hogy ezért bebörtönözze vagy közvetlenül ellehetetlenítse.

Mindennek a felidézésével csak azt szeretném példázni, hogy a szkepszis, a hitetlenkedés, a bizalmatlanság kinyilvánítása természetes velejárója a demokráciának. A nyilvánosság nemcsak az állítások és hitek igazolásának, hanem cáfolásának is a tere. Nemcsak kijelentéseket hallunk, hanem minden kijelentés nyilvánosan megkérdőjelezhető, s így minden politikai közszereplő bizonyításra-bizonykodásra kényszeríthető. Van is ebből bőven. Addig örüljünk, amíg a köztársaság rendjében számosan ezen szomorkodhatnak.