Évtizedek restanciája az öröksége. Több akut probléma fogadja. Különösen fájó a nemzeti válogatott tartós sikertelensége. Hajdanán legyőzött ellenfeleink fényévekre járnak előttünk. Sőt, már kisebb országok is vetélytársaink lettek, önálló államiságuk alig másfél évtizede alatt.

A labdarúgás abban is különbözik más sportágaktól, hogy túllép saját keretein. Kiváltképp Európában, ahol a nemzetek számára - az országhatárokat lebontó globalizáció korában - fontos a labdarúgó-válogatott, amely a hazafias érzés hordozója, megnyilvánulásának színtere. Ezért a nemzeti válogatott sorsa korántsem csak egy közhasznú társaság belügye.

Számos tisztázandó kérdés van, amelyet az egymást sűrűn váltó elnökségek válaszolatlanul hagytak az utódokra. Helyszűke miatt néhányat említek.

Mik lehetnek a valós okai az elmúlt húsz év sikertelenségének, hogyan történhetett meg, hogy egy ország "elfelejtett futballozni"? Mivé lett a magyar labdarúgás, amelyben a játék, a versengés, a közönség kiszolgálása másodlagossá vált reklámhordozó szerepe mögött. A játékosok a zöld füvön szaladgáló (kocogó) szendvicsemberek, akik a tulajdonosoknak, a szponzoroknak játszanak, mert ott van a pénz.

Mi működteti a nyereségorientált profi klubokat, ha se közönség, se siker, se nyereség, csak deficit van? Gyakran hallani, hogy "kőkemény" üzletemberek vállaltak szerepet a sportágban, a klubokban; itt vajon miért nem kőkeménykednek? Meddig tartják még életben a torzult labdarúgópiacot? Hová lett az egykori győzelmek elsőszámú fegyvere, a magyaros játékstílus, amelyet a világ csodált, az ellenfelek rettegtek? Mikor jelent a nemzetnek ismét örömöt a válogatott csapat szereplése?

A fenti kérdések megválaszolása nélkül nem lehet a sportág helyzetét reálisan értékelni, célokat megjelölni. Az utóbbi idők elnökségei majdhogynem szerencsejátékot játszanak, mindent egy lapra tesznek fel. A cél: kijutni a soron következő Eb-re vagy vb-re. Olyan játékereje viszont már régen nincs a magyar labdarúgásnak, amellyel eséllyel vághat neki világ- vagy kontinensbajnoki selejtezőnek. Ezt néhány elnökség utólag sem látta be. A mentségeket kereső magyarázatok között hallani, hogy kevés a pénz, meg hogy kevesen is vagyunk. Az ország lélekszáma akkora, az egy főre jutó GDP pedig több, mint az Aranycsapat idején volt. A magyar labdarúgásban annyi pénz, mint az elmúlt években, soha nem forgott. Akkor: hogy is van ez?

Az utódok - akik semmit sem tanultak az elődök hibáiból - a vélt gyors sikerrel kecsegtető utat választották. A koncepciót is átvették: kell keresni egy kapitányt, és ő majd megtalálja azt a tizenegy játékost, aki megmenti a magyar labdarúgást - meg az elnökséget. Nem ismerték fel: a válogatott előrelépését régóta az akadályozza, hogy a játékosok kevesebbet tudnak a labdarúgásból, mint az ellenfelek.

Ennek oka az is, hogy a klubokban a munkafeltételek korszerűtlenek, s a következményeket az edzői szakértelem, a játékosok többletmunkája sem képes kompenzálni. Ezért - az előrelépéshez szükséges erőgyűjtés helyett - évek óta csökken a játékosok száma, felkészültsége. A válogatott keretben nem képes egy időben találkozni olyan garnitúra, amelyben a többség legalább a nemzetközi középmezőnyt elérő, netán meghaladó tudást mondhatna a magáénak. A feljövő fiatalok csak szám szerint pótolják a kiöregedőket, a játékerőt nem növelik. Ismerve a hazai utánpótlás helyzetét, rövid időn belül számottevő változás nem is várható.

A kapitányügy most is kabinetkérdés. Kedvenc foglalatosság. Ha új elnökség került a sportág élére, az örökölt szakvezető napjai meg voltak számlálva. Az utódja is vehette a kalapját, ha válogatott nem teljesítette az elnökség irreális célkitűzését. A mexikói vb óta eltelt húsz, sikertelen év alatt - amelynek során a magyar válogatott mind a tíz Eb-, illetve vb- selejtezőn elbukott - a mostani a kilencedik elnökség, amelyik a 17. (!) kapitányt nevezte ki, bízva abban, hogy a szakvezetői talentum képes pótolni a klubokban el nem végzett munkát. A valóság az, hogy sem a kapitányok váltogatása, sem a sztárgázsi nem vitte előre a magyar válogatott ügyét: a csapat a 72. a világranglistán.

Az, aki a válogatottat világbajnokságra legutóbb kivezette - Mezey György -, most nem kerülhetett be az elnökségbe. A jelekből ítélve ez az elnökség is a járt úton kíván haladni, a szokásos rövid távú programmal. Azzal, hogy magyar válogatott csoportjában az ötödik helyről indulva, megelőzzön legalább három elébe rangsorolt ellenfelet, és kijusson a 2008-as Eb-re. Annak ellenére, hogy a múlt év végén befejeződött vb-selejtezőben nem előre, hanem hátra léptünk egyet a német edzővel.

A magyar labdarúgás távoli célja csak az lehet, hogy jusson vissza abba az elitbe, ahová mintegy háromnegyed évszázadon át tartozott. Ám oda egy másik, hosszabb és nehezebb út vezet, és nincs garancia arra, hogy az fog aratni, aki vetett. A termőre fordulás ideje átnyúlik az elnökségek mandátumán. Ez is fékezheti az ambíciókat, ugyanakkor az idő sürget. Szinkronba kellene hozni a válogatott felfutását a 2012-es Eb-vel, melynek megrendezésére a horvát és a magyar szövetség közösen, nagy reményekkel pályázik.

Annak elnyerése esetén a magyar együttes - mint a házigazdák egyikének válogatottja - statisztaszerepet mégsem játszhat azért a 160 milliárd forintért, melyet a parlament a rendezés költségeire megszavazott. Alternatív feladatként pedig azt kellene kitűzni: ha olasz vagy lengyel-ukrán házigazdája lenne az Eb-nek, mi akkor is részvevők legyünk. A közbeeső Eb- és vb-selejtezőket - csak felkészülési állomásnak tekintve - alá kellene rendelni a távlati célnak.

Ehhez gyorsított felzárkózási programra van szükség, melynek kidolgozása és megvalósítása hatalmas feladat. A mának élő labdarúgásnak hat évre előre kellene megterveznie - majd abba sűrítenie - a rendes körülmények között hosszabb időt igénylő szakmai, menedzselési munkát. A központi kérdés a szakmai program (noha távlati tervekről, az Eb szakmai előkészületeiről mit sem hallani). Ennek segítségével nagyjából öt-hat év alatt érkezhet a magyar labdarúgás oda, hogy beindulhat az a normális, alulról felfelé építkező folyamat, amelyben a közelmúltban felfüggesztett, de remélhetően folytatódó Bozsik-programból kiválasztott fiatalok átkerülnek a klubok utánpótlás-nevelő keretei közé. Természetesen nem a mai viszonyokra kell gondolni. Addigra a magyar labdarúgásnak ki kell építenie a fiatalok befogadásának és további képzésének korszerű kereteit. Van rá hazai példa, milyen legyen. Olyan, mint a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia. Tulajdonképpen ez a két szál - mármint a Bozsik-program és az SKLA -, amelyen keresztül a magyar labdarúgás Európához tartozónak érezheti magát.

Akad még néhány alábecsült téma, azokkal is mielőbb foglalkozni kellene. A profeszszionális klubok életében két jelentős problémakör van: a veszteséges gazdálkodás és az irányítás. Nem hallani, hogy az utóbbi tizenöt évben, auditált mérleg alapján valamely klub osztalékot fizetett volna. Az iparág ismétlődő veszteségére úgy tekintenek, hogy az a klubtulajdonos belügye. Annál sokkal több: a sportág ügye. Következtében nemcsak a klubok, hanem a sportág működésének mechanizmusa is torzult. A magyar futball ezért nem képes sem fenntartani, sem eltartani magát. Az ismétlődő túlköltekezés következtében az adó és a járulékok megfizetése - finoman szólva - akadozik. A szakma kiszolgálásához oly fontos orvosi, tudományos, műszaki munkára, fejlesztésre, az utánpótlásra alig jut. A be nem fizetett adókból a költségvetés nem tud az utánpótlás támogatására visszaforgatni, ahogyan ez más országokban gyakorlat. A klubok, mivel az utánpótlást gyengének találják, pénzüket légiósokra költik, azaz a játéklehetőséget is elveszik a fiatalok elől. Ez kettős hátrányt okoz: ütközik a sportág és a magyar nemzeti válogatott érdekeivel.

A másik nagy probléma, hogy egybefolyik a tulajdonlás és az operatív irányítás. Az a fonák helyzet alakult ki, hogy amíg mintegy három évtizedes sportági kötődés - játékos-pályafutás, tanulás, edzői gyakorlat, majd pro licenc - kell a szakmai feladatok ellátásához, addig tulajdonosnak lenni elég a pénz. (A fő potentát attól már a labdarúgáshoz is ért...)

S ahogyan meg kellene határozni, milyen szakmai koncepciót kövessen a jövőben a magyar labdarúgás, arra is gondolni kellene, milyen játékstílust képviseljen. E kérdés azért fontos, mert a stílus vezérfonala egy ország labdarúgó-kultúrájának. Ahhoz igazodnak a szakemberek, a játékosok, azt várja a közönség. Abból fakadnak az utánpótlás-nevelés célkitűzései, életkorfüggő prioritásai. Manapság teret nyert minálunk a - főként a légiósok nagy többsége által behurcolt - kemény, harcos, darálós stílus, amely a hiányzó tudást kívánja ellensúlyozni. Ez azonban nem szórakoztató, sikeres látványlabdarúgás, a közönség el is fordul tőle. A szakembereknek mielőbb ki kellene dolgozniuk, hogyan lehet visszatérni a magyaros stílushoz (természetesen annak egy korszerűsített változatához).

A kudarcokkal teli húsz év több mint elgondolkodtató, mert ilyen tartós mélyrepülést még egyetlen, a futballban valaha meghatározó szerepet játszó ország labdarúgása sem élt át. A történtek alapján a kérdés az, a mostani elnökség olyan lesz-e végre, amely a toldozás-foldozás, a túlélésre játszás helyett vissza akarja vezetni a magyar labdarúgást a világ élvonalába.

Utóirat: Mostanában egyébként divat lett a labda helyett a labdarúgásba rúgni. Pedig nem a sportág tehet róla, hogy kik játsszák, és kik irányítják.

Fel a fejjel!