Franciaország valójában büszke arra, hogy nem annyira reformokkal, mint inkább apróbb-nagyobb revolúciókkal oldja meg válságait. Ahogy most is. Sőt, ha úgy vesszük, minden ott folytatódik, ahol novemberben abbamaradt. Akkor a külvárosok fiataljai borították lángba a banlieue-ket a jövőnélküliség miatt érzett dühükben. Ugyanezért most a diákok szállnak meg campusokat, utcákat. A hasonló külsőségek miatt gondolhatják úgy sokan, hogy '68 forgatókönyvét ütötték fel újra Cohn-Bendit utódai. Pedig hát a két dolognak a lényeget illetően semmi köze egymáshoz. 1968 májusa egy reményteli kor hetyke, optimista gesztusa volt - ez a mostani viszont a reménytelenségé. A tavaly év végi és a mostani események üzenete: a huszonéves franciák nagy hányada frusztrált.

Erre egyébként jó okuk van. Országuk Európa betegeként kezd viselkedni. A francia szociális modell haldoklik a gazdaság gyenge teljesítménye miatt. Ennek ellenére e párját ritkítóan nagyvonalú szociális rendszer egyfajta szent tehén maradt. Amelyik kormány eddig hozzá mert nyúlni, az bele is bukott. Az ilyen kísérletek már csak azért is megbocsáthatatlanok a társadalom szemében, mert a szolidaritás máig csúcsértéknek minősül Franciaországban.

Ráadásul a kormányfő rosszul mérte fel saját lehetőségeit. A pályakezdőkkel kapcsolatos elképzeléseit azzal próbálta eladni: ezek hosszabb távon éppen a huszonévesek körében csökkenthetik majd a munkanélküliséget. Csakhogy e pillanatban nincs "hoszszabb táv". Főleg nem a politika számára. Ami számít, az az egy év múlva esedékes elnökválasztás. Kormányoldalon ezért aztán rendet és nyugalmat várnak Villepintől; Chirac köre például nem csinál titkot abból a meggyőződéséből, hogy minden egyes egyetemfoglalás, rendőrattak a baloldal malmára hajtja a vizet 2007-ben.

Már nem arról van szó, ki támogatja Villepin reformjait és ki nem. A kormánykoalíció figyelmét a kárenyhítés köti le. A fő dilemma: hogyan lehet kitolatni a zsákutcából? Ezért vált Villepin rövid úton Chirac kedvencéből elszigetelődött politikussá. Számára a meghátráláson kívül nemigen marad más kiút - legfeljebb ennek mértéke lehet alku tárgya. A másik oldal a kormányfő kapitulációjára játszik, vagyis az inkriminált jogszabály teljes visszavonását követeli. Ez Villepin államfői ambícióinak a végét jelentené. Érthető, hogy erről hallani sem akar. Nem zárkózik viszont el a módosításoktól. Ezzel reményei szerint megőrizhetné arcát és jövő évi esélyeit. Kérdés persze, mennyire akarják Villepin bőrét ellenfelei - és még inkább politikai barátai?