Jól vagy rosszul, majd kiderül, de a szándék ennek hiteltelenítése. Igaz, most láthatóan nem az ellenfelet nemzetietlennek beállítva, hanem jelezve, hogy az általa képviseltek a nemzethez képest alacsonyabb rendűek. Vagyis a nemzetet képviselők magasabb rendű értékek megvalósításáért küzdenek.

Ha azonban csak egy kommunikációs-nyelvpolitikai manőverről lenne szó - bármennyire érdekes legyen is az, és bármennyire is azt jelezze, hogy hosszú idő óta először a baloldal képes olyan közbeszédet formálni, amely már identitásalakító lehet, ezáltal érzelmileg erősen és pozitív módon megkötve híveit -, nem lenne érdemes hosszabban elemezni ezt a néhány megjegyzést. Véleményem szerint azonban Orbán egyéb megnyilatkozásaival és a Fidesz programjának ismert elemeivel együtt ez egy világos, érthető ideológiai és társadalompolitikai állásfoglalás is. Két közösségszervezési elképzelés, részben két nemzetfelfogás szembeállítása, amelyek közül az orbáni modell is, eszmetörténeti előzményeit azonosítva, meglehetősen jól felvázolható.

A "másik", a "köztársasági" közösségszervezés, ideális formájában sokkal ismertebb, a mai liberális demokráciák többnyire ilyen módon épülnek fel. A közösséghez tartozó egyéneket jogilag is megragadva (állampolgárság), azok aktív részvételére teremt működő közösséget. Az aktív részvételt megalapozza és erkölcsi normaként tételezi a köztársasági ethosz. A részvétel alapja ezentúl minden esetben az egyéni szabadságjogok sora és néhány elv - például a szolidaritás, az egyenlőség, az igazságosság -, melyek a cselekvés fő irányait is kijelölik az egyének számára. Az ideális polgár öntudatos és független. Kellő műveltséggel és információval rendelkezik a megalapozott döntéshez, és ebben nemcsak az egyéni haszon vezeti, hanem a közösség java is, a közjó. A köztársaság eszméje végső soron a felvilágosodás emberképén alapul: a köz tagjai képesek különbséget tenni jó és rossz között, képesek jó döntéseket hozni, képesek élni a szabadságukkal, de nem visszaélni vele. Az egyén és a közösség érdekei összeegyeztethetők a racionális érveken alapuló vita során - a vita biztosíthatja egyúttal a közérdek elsőbbségéből következő esetleges egyéni hátrányok, veszteségek elfogadását.

Nem célom itt állást foglalni abban, hogy vajon ez a berendezkedés "jó"-e vagy "rossz". A magam részéről úgy vélem, hogy a köztársasági eszme és a köztársasági berendezkedés, bár ellenpéldák is felsorakoztathatók lennének, a történelem folyamán számos helyzetben volt képes emberi közösségek stabilizálására, sikeres szembeszegülésre az őket fenyegető veszélylyel. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül ez az egyetlen lehetséges közösségi berendezkedés.

Egy biztos: a köztársasági eszmének mint közösségszervezési modellnek nemzetfelfogásában sokkal nagyobb konfliktusfeloldó potenciálja van, mint számos vetélytársának. A köztársaság eredendően egy konstruált közösség, amely megengedi, hogy a nemzetet is konstruált, történeti jelenségnek fogjuk fel. Ez a nemzetfelfogás megteremtheti a reflexiót a nemzeti közösség létére, lehetővé teszi a nemzeti érzés, a nacionalizmus megkérdőjelezését, és ezzel azt is, hogy elméletileg elfogadjuk egy nacionalizmus nélküli vagy azon túli világ létét, amely mentes a nemzeti konfliktusoktól. (Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden feszültségtől mentes, ahogy azt sem, hogy a nemzeti konfliktusokat nem válthatná fel más ideológiai alapú csoportkonfliktus. Viszont a nemzet másik felfogása nemcsak ennek meghaladását nem teszi lehetővé, hanem egy olyan ideologikus és emocionális konfliktust teremt, amely számos esetben nem tűri el a racionális kompromisszumot mint megoldást.)

A másik felfogás, ami Orbán Viktor szavaiból és a Fidesz egyéb megnyilatkozásaiból is felsejlik (például a "nemzeti életerő" középpontba állításából, a nemzethalál víziójából, a népességfogyásnak nem a társadalmi-gazdasági következményeken, hanem a biológiai megmaradás puszta tényén és számbeliségén keresztüli problematizálásából), a nemzet organicista (etnocentrikus) értelmezése. A nemzet testként, biológiai egészként való felfogása erre utal. (Megjegyzendő, hogy van egy magyar közjogi-történeti hagyomány, amely a politikai jogokkal rendelkező közösséget, a nemesi natiót, nemzetet fogta fel egységes testként, korpuszként, amit a Szent Korona testesített meg. Azonban ennek organicista jegyei is teljesen világosak.) Ebben a felfogásban a nemzet öröktől való és örökké létező, a tagjain túli szubjektum, aminek lényege, esszenciája minden történeti korban ott él mindenkiben, aki hozzá tartozik. Ez a közösség nem konstruált, hanem a természet vagy éppen Isten rendelése folytán mindig is létezett és létező, tagjai bele- és vele születnek. Éppen ezért tőlük független, önálló érdekei és értékei vannak. De nemcsak független a tagoktól, hanem saját érdekei megvalósításában azoknál magasabb rendű, azokat ennek alávetheti.

Két fontos következménye van ennek a felfogásnak. Először a nemzet szakralizálása, ezzel a nemzeti közösség tudományos vizsgálhatóságának elvetése. (Vagy ennek torzítása, a fajbiológia, amely a nemzeteket élő organizmusok analógiájára próbálta értelmezni, megalapozva a XX. század számos emberiségellenes bűntettét.) Érdemes felfigyelni arra az egyezésre, ami a "nemzet teste" és a "Krisztus teste" kifejezés között van. Már ennek a keresztény liturgiában kulcsfontosságú kifejezésnek az allúziója is elegendő lenne arra, hogy a nemzetet szakrális magasságokba emelje. A nemzeti mitológiák azonban ennél jóval tovább mentek. A nemzeti történelmek egyik típusa a szenvedéstörténet, amely gyakran él a keresztény hagyományok képi világával és analógiás lehetőségeivel. A XVIII-XIX. században négy ízben felosztott Lengyelországot nemzeti-romantikus költői gyakran ábrázolták "megfeszítettként". (Miczkiewicz a lengyel népet az 1830-1831-es felkelés leverését követően Európa megfeszített Krisztusának nevezte, aki megváltást hoz más népek számára is.) A Trianon utáni magyar nemzeti szimbolikának is egyik központi eleme volt a krisztusi szenvedéstörténethez kapcsolódó, korábban mélyen vallásos tartalmú helyek és szimbólumok felhasználása. Mohácson most lesz népszavazás arról, hogy a felállítandó Trianon-emlékmű a két világháború közötti irredenta ábrázolás alapján a keresztre feszített Magyarországot ábrázolja-e? Sátoraljaújhelyen Trianoni Golgotán sétálhatunk fel, ahol a passió állomásai elcsatolt "magyar" városok. A szakrális megközelítések fő funkciója a nemzeti közösség elsőbbségének megkérdőjelezhetetlenné tétele és az egyéni lojalitások megfelelő fókuszálása.

Ebből a szempontból különösen megfontolandó Orbán Viktor korábbi megjegyzése arról, hogy a történelmi Magyarország összeomlását a középiskolai történelemkönyvek helytelen módon, még a rendszerváltás előttre visszamenően marxista és osztályharcos szellemben tárgyalják. Figyelembe véve, hogy a magyar történettudomány Trianon-recepciója már az 1980-as évek eleje óta nem nevezhető kizárólagosan marxistának és osztályharcosnak, nehéz nem azt feltételezni, hogy Orbán azt kifogásolja, hogy a tankönyvekben az események taglalása nem eléggé nemzeti, nem eléggé szenvedéstörténeti, túlontúl kritikus a korábbi Magyarországgal szemben.

Az organicista felfogás másik következménye az autoriter beszédmód és gondolkodási sémák felállítása. A nemzet a test metaforája által megjelenítve kizárólag egységesen létezhet. A nemzeten belüli megosztottságnak csak nagyon kevés ügyben van helye. Nincs lehetőség pártpolitikára, ami ebben a megközelítésben ráadásul maga a politika. A nemzeti ügyek mindenekelőtt valók és megkérdőjelezhetetlenek. Aki nemzeti ügyet képvisel, az bírálhatatlan. Ezzel szorosan összefügg a betegsémetafora nemzetre való használata is, illetve az egészséges és a beteg nemzet megkülönböztetése. Ennek immanens része, hogy valamilyen módon megismerhető: a nemzet mitől egészséges, illetve mitől beteg. A betegség állandóan pusztulással fenyegeti a nemzetet, az ellen küzdeni kell, a nemzetet mindig egészséges állapotban kell tartani. Az egészséges nemzetért tenni kötelesség, ahogy kötelesség követni a betegséget felismerők és gyógyítók útmutatását is. A betegség felismerői hivatottak a vezetésre, a többieknek alá kell rendelniük magukat nekik. Ha pedig elvitatnák, hogy a betegség létezik, akkor akár ki is zárhatók a közösségből, melynek evidens érdeke a gyógyulás. (Mikola István azonosítása a "nemzeti életerővel" és a retorika ebbe a vonulatba illeszkedik.)

Bár a nemzet, illetve a közösség organicista felfogása eredetileg a tradicionális konzervativizmus szerves része volt, ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne egészen más tartalma is. Az első világháború után, azt a liberalizmus és az individualizmus bukásaként értelmezve erős, máig ható jobboldali eszmeáramlatok alakultak ki, melyek a társadalmi reform jegyében - a talán paradoxnak tűnő - "konzervatív reform" tervével léptek fel. (Magyarországon többek között ennek képviselője volt Gömbös Gyula, Imrédy Béla, de mindenekelőtt Teleki Pál.) Céljuk nem a társadalmi egyenlőtlenségek konzerválása volt, hanem egy egységes, organikusan és harmonikusan működő társadalom megteremtése, amelyben a nemzet érdekében mindenkinek lehetősége van képességei kibontakoztatására ott, ahová a nemzet érdeke rendeli.

Itt is két kérdést érdemes kiemelni. Először a társadalom és a nemzet viszonyát. Bár fogalomtárukban szerepel az előbbi is, azt nemcsak az állampolgárok közösségével azonosítják, hanem inkább a nemzet nem túl szívesen használt megfelelőjeként. (Teleki Pálnál is előfordul, hogy arról számol be: a társadalom fogalmát csak kényszerből, jobb híján használja.) Az ideális és természettől adott közösség számukra az organikus (Telekinél ráadásul a természetföldrajzi környezetnek megfelelő népi-nemzeti sajátosságokat kialakító) nemzet. Az államkeret, illetve az állampolgárság nem konstitutív a közösség szempontjából, hanem csak eszköz arra, hogy később az állam helyett a társadalmi szervezetek vegyenek át funkciókat a nemzeti érdeknek megfelelő cselekvésre. Ez azonban nem az állam "civilesítését" jelenti, sokkal inkább a két rész összenövését, szimbiózisát egy idealizált, politikán túli (tehát a nemzeti egységet megteremtő) közösségvíziót, ahol a társadalom értékeit tekintve éppen olyan homogén, mint az államszervezet. A közösséget nem tagjai szabad akarata építi föl, nem szerződés a közös létre, hanem mindenekelőtt a születés. Egy ilyen közösségben nincs integráció, nincs belépés, legfeljebb kizárás lehetséges.

A másik probléma a harmonikus társadalomfelfogás és a képességek kibontakoztatásának lehetősége. E tekintetben ez az irányzat egyáltalán nem a korábbi állapotok konzerválására törekedett. Egy sor fontos szociálpolitikai intézmény megteremtése fűződik nevükhöz (Országos Nép- és Családvédelmi Alap, kiterjesztett társadalombiztosítás, lépések a munkások általános bérrendezéséhez stb.). Az alap ebben az esetben is a nemzet ereje volt, amely csak akkor lehet maximális, ha az annak gerincét adó szegények (parasztok, munkások stb.) is emberi körülmények között élhetnek. A társadalmi mobilitást illetően sem hagyományos konzervatív nézeteket képviseltek. Az iskoláztatás kulcsszerepét hangsúlyozták, és a szegény gyerekek minél szélesebb körű oktatásának voltak a hívei. Mindez azonban nem társult a teljes körű társadalmi és egyéni szabadság érvényesítésének igényével. Ez a társadalom nem az egyén szabad mobilitásán alapult volna, hanem egy olyan irányított rendszeren, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata, hivatása, ahogyan a test szerveinek. A szegény gyerekek közül csak a legtehetségesebbeknek szántak akár csak középiskolai végzettséget is, ezzel szemben a dolgozók közül kikerülők megfelelő szakoktatását tartották kívánatosnak.

Ezen alapult Teleki Pál terve a hivatásrendi átalakulásról. Egy ilyen társadalomban minden osztálynak megvan a szerepe, és abban kell támogatni, hogy azt kifejthesse. A középosztályt segíteni kell a nemzeti intelligencia érvényesítésében, a társadalom nemzeti szellemű vezetésében. A parasztságnak nemzeti kézben kell tartania a földet, biztosítania kell a nemzet biológiai létalapját, a szaporulatot és a kiválogatható, nemzeti célokra nevelendő tehetségeket is. A munkásság feladata nemzeti ipar működtetése, a nemzeti sorsvállaláshoz szükséges erő biztosítása. Nem lebecsülendő ebben a megközelítésben az ellenségképek szerepe sem. A nemzetben nincs helye az individualizmusnak, az idegen tőkének, a romboló versenynek. (Ezzel is összefüggött a korszak antiszemitizmusa, a középosztály megerősítésének egyik forrásává éppen az elrabolt zsidóvagyon vált.) A föld a nemzeti lét alapja, idegenek kezébe nem kerülhet, szól a másik tipikus toposz.

Talán az eddigiek alapján is világos, hogy a nemzet organicista felfogása és az erre épülő társadalompolitikai vízió mennyire élő, eleven része és eleme a Fidesz retorikájának, sőt vélhetően társadalmi jövőképének is. Az antiglobalizmus, az antikapitalizmus, a bezárkózás, a nemzeti érdek mindenek fölé helyezése, az idegen tőke elleni fellépés, a hazai vállalkozók teljesítménykövetelmények nélküli támogatása, a középosztálybarát adó- és jövedelempolitika, az organikus nemzetet megtestesítő Szent Korona kultusza, az állami keretek helyett a 15 milliós Kárpát-medencei magyarság egységbe szervezésének gondolata (ami láthatóan nem is próbálkozik a térség nem magyar népességének és erőforrásaiknak integrálásával) szorosan kötődik az organikus nemzetfelfogáshoz, viszont nehezen társítható a köztársaság eszméjéhez. (E program egyértelműen jelzi, hogy immár nem Bethlen István, nem is Tisza István a jobboldal politikai előképe, hanem Teleki Pál.)

És persze csak az lehet elhivatott, nemzeti vezető, aki ismeri és érti a nemzet érdekeit. Ehhez viszont nem szükséges intézményes legitimáció, nem szükséges a választás aktusa, hiszen a nemzeti érdek örök és abszolút, amit csak megismerni és elfogadni lehet, alakítani nem. Aki mindezt magáévá teszi, az örökre legitim vezető maradhat, aki nem, az akkor sem legitim, ha az intézményi legitimáció mögötte van. Mert a lélek, a nemzet lelke is, halhatatlan.

A szerző történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa