Mielőtt bárki félreértené: nem ez történt a magyar évad müncheni megnyitóján, bár sok egyéb furcsaság megesett. Például Bozóki András németül olvasott föl, örökre emlékezetesen azoknak, akik jelen lehettek. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy vajon alkalmas-e Bartók Béla zseniális és bizonyos szempontból talán leginkább nemzetközi műve, A csodálatos mandarin arra, hogy protokolláris események fő műsorszáma legyen.

Elméletben talán nincs is ennél jobb megoldás. A műnek van két zongorás változata, ami nagyon ritkán hallható, már csak azért is, mert a beszerezhető hanglemezváltozat sajnos nem sokat ér, a négykezes verzió Hauser Adrienne-nel és Kocsis Zoltánnal pedig már beszerezhetetlen. Valamit hallunk tehát, amit ismerünk is meg nem is, Münchenben Hernádi Ákos és Mocsári Károly a mostoha körülmények ellenére kitesz magáért, ami nem kevés. A Kaisersaal ugyanis gyönyörű, aranyozott csoda, de elég rossz akusztikájú terem, elvész benne a két zongora hangja, a közönség sem széplelkekből áll, mászkálnak, beszélgetnek, unatkoznak. Ha nem vetítenék közben M. Tóth Géza animációját, a végeredmény sem lenne sokkal szórakoztatóbb, mint egy régi iskolai ünnepély április 4-én, mert csak ténferegnének a hangok az ünneplőbe öltözött közönség előtt, de senki nem értené, mit is akarnak azok jelenteni. Az animáció azonban sokat segít, ha nem is sikerül tökéletesen megtartani a szinkront a zene és a képek között, azért körülbelül mindig a megfelelő helyen vagyunk, és egyszerre van vége a zongorázásnak és a vetítésnek.

Ez tehát körülbelül rendben is lenne, ami a fejvakarást okozza, az a mű maga, hogy a Mandarin az internacionális hangja ellenére is különlegesen személyes Bartók-mű, már csak a téma miatt, az ember óhatatlanul azt érzi, hogy oda néz, ahová nem lenne szabad, Bartókot lesi az ágyban. Ha ez valóban így van, akkor egyetlen vigasz marad: hogy a kiöltözött nagyérdemű úgysem érti, miről van szó. Olyan nagyon nem is érdekli őket, vár rájuk a jó habos sör és a pörkölt a kötelező programok után.

Sajnos ez nagyobb vonalakban is igaznak látszik. A magyar évadnak sikerült azt az időszakot kifognia, amikor Németországot semmi nem tartja lázban, csak a labdarúgás. München terein házméretű futball-labdákat építenek, a boltokban focicipők és mezek, a rendőrség gyakorlatozik, hogy a megvadult tömeget hogyan lehet majd a Városháza elől kiszorítani. Ha zenéről van szó, akkor a három tenor mintájára terveznek valami szörnyűséget, a három vezető müncheni zenekar játszik majd három sztárkarmesterrel, Mehtával, Thielemann-nal és Janssonsszal. Ilyen körülmények között ugyan mit akarunk Bartókkal, Dohnányival vagy (ezúttal valóban a miniszter asszonyt idézem) "Zsörzsi" Kurtággal?

Mocsári Károly és Hernádi Ákos