Nehéz megítélni a Gyurcsány-kormány által játszott bonyolult külpolitikai játékot. 2005. augusztus 20-án a köztársasági elnök kifejtette, hogy Magyarországnak középhatalom-szerepet kell betöltenie a régióban, mire a miniszterelnök egyetértését fejezte ki, azzal a kiegészítéssel, hogy gazdasági középhatalomnak kell lennünk. Ezzel a felfogással visszatértek Orbán Viktor 1999 és 2002 közötti elképzeléséhez, amikor Magyarország stratégiai szövetséges nélkül, saját tőkeerejével betölti a régiót. Bármennyit is növekedett a magyar gazdaság tőkeereje 2002-höz képest, nincs azonos súlycsoportban a régióra pályázó óriások - Németország, Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország - és valóságos gazdasági középhatalmak - Itália, Spanyolország, Hollandia, Svédország, Ausztria - vállalataihoz és bankjaihoz képest. Különösen nem most, amikor megindult a tőke, hogy privatizálja Közép- és Kelet-Európa pénzintézeteit, termelővállalatait, közműveit.

A Gyurcsány-kormány azonos pályán mozog legfőbb térségbeli versenytársával, Ausztriával. Schüssel Ausztriája kihasználja gazdasági növekedésének keleti forrásait, és pontosan ugyanabba a térbe igyekszik benyomulni, mint Magyarország. Nagyvállalatai, pénzintézetei valamennyi közép- és kelet-európai privatizációs ügyletben a magyarok ellenfelei. Bécsnek előnyös Budapest diplomáciai ifjabb partner szerepe, mivel így szabadon növelheti befolyását. De vajon melyek Budapest előnyei? Nincsenek közös gazdasági vállalkozásaink, és a politikai vállalkozásokban sincs Magyarországnak igazi, önálló, csak rá jellemző szerepe.

Ami a külpolitikai játszmákat illeti, a magyar kormány szinte valamennyi akcióban az igyekvő második helyét foglalja el. Ez lehet tudatos keveréke a merészségnek és az óvatosságnak, vagy jele a bizonytalanságnak. Amikor 2005 elején Ausztria, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia együttesen küzdött Horvátországért, hogy induljanak meg a tárgyalások az EU-csatlakozásért - veszítettek. Nemcsak magukra haragították Nagy-Britanniát, hanem el kellett könyvelniük a halasztás kimondását. De Ausztria nem hagyta magát. Fölhasználta a nagyok egy részének hallgatólagos támogatását a török bővítés ellenében, s mindaddig vétóval fenyegetőzött, amíg el nem érte, hogy Horvátország is listára kerüljön Törökország mellett. A magyar politika a török kártyát már eljátszotta, nem volt tétje a horvát alkuban. Ukrajna "narancsos forradalmánál" hagyta, hogy Lengyelország vezető szerepet játsszon, majd bejelentkezett másodiknak "közvetítőnek". Lehetséges, hogy ez előnnyel járt - az orosz kapcsolatokban mindenképpen, az amerikaiakban nem feltétlenül -, pillanatnyilag nem mérhető fel. Végül az európai költségvetés kapcsán megint beállt Lengyelország mögé az elutasító táborba, de kellő pillanatban, rugalmasan elszakadt tőle.

A magyar kormánynak az Európai Unión és a NATO-n belül újra meg kell határoznia Magyarország helyzetét, meg kell írnia és el kell játszania a "magyar szerepet". Ki kell találnia azt az intézményt vagy tárgyalási módot, amely "magyar akcentust" ad valamely európai intézménynek, normának, módszernek. A magyar politikának és társadalomnak fel kell tennie az európai Magyarország kérdéseit.

A mai Magyarországnak nincs stratégiai partnere Európában és a világban. 1990 és 1998 között a magyar politika stratégiai szövetségben működött Németországgal, s végső soron a német hálózat kötött össze minket Amerikával és Európával. Akarunk-e, kell-e nekünk nagyhatalmi stratégiai partner, vagy ésszerűbb, ha nem keresünk és találunk ilyen partnert, esetleg megpróbáljuk, helyzethez illően váltogatni? Egy bizonyos: más egy nagyhatalmi stratégiai partnerrel együtt mozogni mind a régióban, mind Európában és a világban, mint nélküle - más szabályokat, viselkedéstechnikákat igényel. Fel kell mérnünk, hogy a nagyhatalmi stratégiai partner kényszerpályán tarthat-e minket, vagy növeli mozgásterünket. Az európai nagyhatalmi stratégiai partner előnye a közvetett részvétel a nagyhatalmak stratégiájában, képviselet a külpolitikai, gazdaságpolitikai és biztonságpolitikai ügyekben, a horizont bővülése. Hátránya a nagyhatalom mozgásának való kiszolgáltatottság, a közvetlen függőség Berlintől, Párizstól, Londontól vagy Washingtontól. Azt is fel kell mérnünk, hogy akár akarjuk, akár nem, a nagyhatalmak játszmájában nem lehetünk befolyásoló részesek, de mindig ki leszünk szolgáltatva a nagyhatalmak nyomásának.

Megpróbálhatunk középhatalomként, láthatatlan törpeként vagy kis-közepes közvetítő specialista országként viselkedni, de valamelyik mellett döntenünk kell. A kádárista hagyomány a láthatatlanság, a szürkeség, a mindig mások mögött érkezés és a potyautas meghúzódás szerepét diktálja. Antall Józsefben és Orbán Viktorban a jobboldalon a politikai középhatalom, a Kárpát-medencei vezető szerep, Gyurcsány Ferencben a baloldalon a gazdasági középhatalom, a nyugat-balkáni vezető szerep merült fel. Az előbbi esetben a lengyel, a jugoszláv regionális kishatalmi, az utóbbi esetben az osztrák Mitteleuropa terjeszkedésszerepei ismerhetők fel. Bár véleményem szerint Magyarország önmagában nem rendelkezik sem vonzó politikai, sem kellő gazdasági erőkkel, illetve társadalmi támogatottsággal és érdeklődéssel ahhoz, hogy a kiszemelt térségeket betöltse és vezesse, de próbálkozni nem lehetetlen. Ehhez azonban tartós, kiszámítható, jól körvonalazott stratégiákra, a célra kialakított intézményekre és felkészült szakértőkre van szükség. Finnország, Írország, Dánia, Norvégia nem törekszenek középhatalmi státusra, de kitalálták a saját specialista, csak rájuk jellemző gazdasági, politikai, diplomáciai, kulturális, karitatív közvetítő szerepeiket.

Kismagyar vagy nagymagyar, különböző önálló kisnemzeteket egyeztető vagy Kárpát-medencei nemzetegyesítő stratégiát vallunk-e? A kismagyar álláspont az európai Magyarország állampolgárai és a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai között világos különbséget tesz, s a határon túli magyar közösségeket önálló, egymástól is eltérő kisnemzetekként, politikai, gazdasági, kulturális közösségekként fogja fel. Magyarország feladatát e kicsiny "Magyarországok" segítésében, önálló megformálódásuk, anyaországi és európai integrálódásuk támogatásában látja. Európában, európai eszközökkel kell összehangolni, kiegyensúlyozni ezeknek az autonóm nemzettesteknek az érdekeit és az értékeit. Ennek keretében közösen kell dönteni arról, hogy Magyarország a Kárpát-medencét titkolt vagy nyílt demográfiai és munkaerő-piaci tartalékának tekinti, és továbbra is fenn akarja tartani a "mindenki maradjon a nemzeti vártán" szimbolikus, és a "jöjjetek hozzánk szülni és dolgozni" reális, kétarcú stratégiáját. Területvédő nagynemzeti vagy személyt védő kisnemzeti állásponton vagyunk-e? Ha leteszünk a területvédő, bérceken álló magatartásról, akkor a szomszédokkal való megbékülési és megbékítési politika nem lehet szimbolikus gesztuspolitika - kölcsönös bocsánatkérések, emlékműavatások, közös kormányülések -, hanem a "népi détente", a közös vállalkozások, nyelvtanulások, kulturális és oktatási együttműködések politikája. Ha a Kárpát-medencei nemzetegyesítő stratégiát fogadjuk el, akkor politikai, gazdasági és biztonsági eszközökkel Magyarország középhatalmi státusára kell törekedni, s ki kell jelölni az egységes, tizenötmilliós nemzet európai feladatait.

Föderalista vagy konföderalista, erősen integrált vagy szuverén kormányok egyeztetésén alapuló Európát szeretnénk, s milyen súlyt képviseljen az Egyesült Államok a magyar politikában, Európa-barát integracionistának, vagy új európai atlantistának kell-e lennünk? Az európai egyesülési, kiterjesztési és elmélyítési folyamatban egymást váltják a föderalista és konföderalista ciklusok. A magyar politikának nincs hosszú távú stratégiája, hogy föderalista vagy konföderalista alapokon járjon-e el az elmélyítés és a kiterjesztés kérdéseiben, illetve milyen keveréket alakítson ki a nemzetek feletti és a nemzetek közötti elemekből. Magyarország eddig megszavazta a legszélesebb körű kiterjesztést, egyszersmind az alkotmányos elmélyítést. Célul tűzte ki az euróövezethez csatlakozás gyorsított ütemét - még ha saját konvergenciaprogramját sem tartja be. Mindebből egy föderalista, Brüsszel-központú magyar Európa-politika képe bontakozik ki. De vajon mennyire tudatos föderalizmusról van szó? Szociálisan védett vagy angolszász versenyképes Európa képe lebeg-e előttünk? A magyar politika az atlanti válságban - 2003 tavaszán - új európai, atlantista oldalra állt. Mit fogunk tenni újabb amerikai-európai összecsapás idején? Láthatólag Európa is a reformképtelenség állapotába jutott, saját évekkel, évtizeddel ezelőtt meghozott döntéseinek és lassú gépezetének a foglya. Magyarországnak nemcsak magyar, hanem európai reformképességét is bizonyítania kell, mert a kettő összefügg.

A merre tovább kérdése, mint Karinthy Frigyes mondaná, "újra időszerűvé lett, jobboldali és baloldali és középtermetű országokban egész komoly formában tárgyalják"? A "középtermetű" Magyarországnak még nincs iránya. A választások után, tetszik, nem tetszik, lennie kell.